Somogyi Múzeumok Közleményei 3. (1978)

Recenzió - Magyar Kálmán: Magyar Őstörténeti tanulmányok

530 RECENZIÓ Katona Imre az őstörténetünk kérdései a szociálantropológia megvilágításában című úttörő munkájában a nemzetközi viszonylatban már fejlett szociálantropológia hazánkban jókora késéssel meghonosodó ágával, s ezen keresztül a honfoglalás előtti korszakok társadalmával foglalkozik. Véleményünk szerint a tanulmány — útkereső és bemutatkozó jellege mellett is - alapos és nélkülözhetetlen eredményeket mutat fel. A munkamegosztással és a hitvilággal kapcsolatos, ugyancsak társadalomtörténeti szempontból is fontos, szokásjog eredetére mutat rá. Kristó Gyula a Törzsek és törzsnévi helynevek című tanulmányában kifejti, hogy a törzsnévvel egyező alakú helynevek keletkezhettek aikár személynévből, akár köznévből vagy más módon. Ezeknek az alakilag azonos földrajzi neveknek, szerinte, semmilyen közük nincs a törzsekhez. A középkor korai századaiban, a törzsi, helyneves településeken bizonyosan nem katonáskodó elemek éltek. A törzsneves falvak nincsenek kapcsolatban az Árpádok erőszakos térnyerésével, vagyis nincsenek országos méretű és tudatosan irányított telepítések. Ugyanakkor a szerző megkérdőjelezi azt is, hogy a legstabilabb és a legerősebb politikai szervezet és etnikai forma a törzs volt-e egyáJtalán. László Gyula a Kovrat kagán fiainak történetéhez (Megjegyzések a kettős honfoglalás forrásainak értelmezéséhez) című tanulmányában bebizonyítja, hogy Kovrat negyedek fia és népe azonos a 670—680 táján hazánkban nagy tömegben feltűnő új avar néppel, a griffes-indások onogur népével. Szerinte az uralkodó réteg kaukázusi, a köznép vezetősége talán a közép-ázsiai és volgai keveréknépesség, míg a „szegénysor" nagy tömegei alkotnák ,,a beszélő", a nyelvet hordozó népet, vagyis a magyar nép elődeit. Az ötödik Kovrat fiú Ravennába vezetett népének (az onogur avarságnak) is megvan a biztos régészeti bizonyítéka, akár az itáliai Pentapolisban, akár Ravenna nyugat-balkáni birtokain. A régészeti források teszik hitelessé Hitvalló Theophánes 6171. évről írt Krobatus, Kovrat „nagy" Bulgária királyának történeét. Ezek az adatok a kettős honfoglalás forrásbizonyítékait látszanak erősíteni. Lipták Pál A magyar őstörténet kérdései az antropológiai kutatások alapján című tanulmányával kimutatja, hogy a X. századi magyarok már eljutottak az osztálytársadalom szintjére, kialakult az úgynevezett nomád feudalizmus, amelynek legalább három társadalmi rétege volt: a nemzetségfők és a velük családi kapcsolatban állott vezetőréteg, a harcos jobbágyoké, illetőleg a katonai kíséreté (amely utóbbi etnikailag heterogén lehetett), végül a köznép legnagyobb számarányú (részben autochton) tömege. A vezetőrétegre a turanid, az uráli, a pamiri és egyéb brachykrán rasszkomponensek (pl. az elő-ázsiai) a legjellemzőbbek. A középréteg embertani képe eltér a vezetőrétegtől. A gracilis mediterrán, a nordoid vagy keskeny arcú dolichomorf típus és a pamiri rassz a jellemző. (A turanid és az uráli réteg hiányzik.) A köznép nordoid, mediterrán rosszból, valamint a jelentős cro-magnoidok rosszából állt össíze. Sajnos, az összes honfoglalás kori embertani leletet öszszefogni és egy rétegként tárgyalni nem lehet, mert pl. az eger-szépasszonyvölgyi honfoglalás kori temető népessége és a Duna—Tisza közötti honfoglaló magyar sírok (vagyis a vezetőrétegbeli bőség) között alapvető különbség van. Matolcsi János A Közép-Volga vidéki finnugor népek állattartása a korai vaskorban című tanulmányában kifejti, hogy a kultúra több nyelvű embereinek (a mongoloid és az europoid elemekből állóknak) gazdasági fejlettsége nem maradt el a területre és a korszakra jellemző gazdasági fejlettség általános színvonalától, sőt a ló- és a szarvasmarhatenyésztés tekintetében valamelyest magasabban állott annál. Róna-Tas András A magyar—bolgár érintkezés jellege című tanulmányában bemutatja, hogy a magyar nyelv legalább két bolgár-török nyelvjárással érintkezett a honfoglalás előtt. Ugyanakkor sikerült bizonyítania, hogy a magyar—török érintkezés valamivel későbbre tehető, mint a mongol—török érintkezés „zöme". Nagyon fontos megállapítása: ,,Mind a mongolok, mind g magyarok ugyanazokat a terminusokat vették át, amely egy jól körülhatárolható gazdasági-technikai komplexumra mutat, a földművelésnek és az állattartásnak egy új technikájára, amely új szavak átvételével jár." Szádeczky Kardoss Samu Adalék a savárd magyarság problematikájához című tanulmányában Theophylaktos Simokattes világtörténete alapján kideríti, hogy a VI—VII. században a bizánci és a szamanida hadvezetés várharcoknál előszeretettel alkalmazott észak-kaukázusi szabir néprétege a szavard-magyar várostromban és a várvédelemben járatos népével egyezik meg. Szerinte a Matzaron földrajzi névben a magyar népnév egy ősi (a dzs>gy hangfejlődésnél előbbi) formája rejtőzik. Ugyanakkor a magyarok várában lakó „sapeirok a valóságban nem törökös nyelvű szabirok, hanem a történeti sorsukban egykor osztozó finnugor nyelvű savard(i) és savart(i) nép (tehát magyar) fiai voltak. Ha ezek a következtetések helytállóak, akkor a magyar népnév egyik legkorábbi jelentkezésével állunk itt szemben. Vásáry István A Volga vidéki magyar töredékek a mongol kor után (a tanulmány bővebben a Julianus magyarjai a mongol kor után címmel a Somogyi Múzeumok Közleményei 1975. II. kötetében is megjelent) című írásában a magyarság keleten maradt néptöredékeinek a sorsát próbálja az ottani helynevek, nép- és személynevek alapján követni. A mozar, moĉar alakokat le tudjuk vezetni a magyar népnévből. A magyar, megyer egyenlő meŝĉer, miser azonosítással kapcsolatban Vásárynak kételyei vannak. Vikár László A magyar népzene volgai török és finnugor kapcsolatai című tanulmányában bemutatja, hogy elsősorban a rokon tudományok eredményeire, valamint a hiteles zenei gyűjtésekre kell támaszkodni. Kodály-Bartók bebizonyította az egyes cseremisz, csuvas és a magyar népdal-típusok szoros kapcsolatát. A szerző 1958 nyarán - Bereczki Gábor finnugor nyelvészszel — kezdte el a közép-volgai népek zenéjének rendszeres gyűjtését, majd a Mari, illetőleg a Baskír területeken folytatott gyűjtőmunkát. A finnugor, a török és a szláv népek anyagából válogatta ki a régi magyar zenei anyagot. Sikerült kiszűrnie, hogy a török és finnugor népek mai szájhagyományában meglevő — a magyar népzenével rokon — elemek többnyire a török népek zenei kultúrájára jellemzők. Ugyanakkor a finnugor elemek kevésbé lelhetők fel. A magyar népzene finnugor kapcsolatainak feltárására a sirató dallamok kutatása látszott a legalkalmasabbnak. A Volga vidéki félhangos, illetőleg félhang néküli pentatónia összefüggéseinek további vizsgálatai a magyar dallamok hangkészletének jobb megismeréséhez nyújtanak segítséget. Voigt Vilmos a Folklorisztika és őstörténet című tanulmányában részletes metodikai szemlét ad és megállapítja, hogy ,,E kérdések igen bonyolultak, s a néprajz szaktudománya sem egységes a megítélésükben." A magyar őstörténet, régészet, nyelvészet kézikönyvszerű összegezései nem adnak összefüggő képet folklórunk régi rétegének egészéről. Szerinte a népművészet őstörténeti rétegének feltárását főképpen a régészek (László, Dienes, Erdélyi) végezték el. A népzene mellett a népszokások, a néphit és az ún. mitológia őstörténeti rétegeinek feltárása szintén fontos feladat lenne. A néphit kutatásával kapcsolatban — minden elismerése mellett — Diószegi Vilmos kutatásának részletes kritikáját adja. Szerinte Diószegi „keveset törődik akár a sámánizmus regionális és történeti problémáival, valamint a korai magyar lélekhit, istenhit, vallás kérdéseivel. Eredményei néprajzi és nem vallástudományi jellegűek". Ugyanakkor nagyon precízen, tudományos hitellel dolgozott és világviszonylatban is páratlan sámánhit-archívumot hozott létre. A tanulmány részletesen elemzi Dömötör Tekla, Kardos Tibor, Újváry Zoltán, Erdélyi Zsuzsa, Pócs Éva és Manga János, valamint mások szokás- és szakrális anyagkutatását. Ösköltészeti kutatásunk szerinte ugyancsak kezdeti stádiumában van. Végső soron az összegező munkákból látjuk, hogy az eddigi kutatásokból mely eredmények maradandók és melyeket kell elvetnünk, illetőleg mi a kutatás jövőbeni feladata.