Somogyi Múzeumok Közleményei 3. (1978)

Irodalom - Szíjártó István: Adalékok Sipos Gyula költői pályájának jobb megismeréséhez.

ADALÉKOK SIPOS GYULA KÖLTŐI PÁLYÁJÁNAK JOBB MEGISMERÉSÉHEZ 419 hogy meglátták Sipos áttetszően tiszta lírai tehetségét. Szándékban: „munkás kis része lenni az egésznek. / Csavar. Fénylő kis acélosavar." - és formai megoldásokban: „Valami régismert illatot érzek: / méznek, / virágnak, fűnek, földnek kevert illatát. / S már el is felejtettem, hogy gázálarcot / és harcot / próbáltam egy órával ezelőtt" (Gyakorlat után) - egyaránt elismerési: érdemlő verseket találunk. Akad kritikus, aki Sík Sándor-hatást is érez ezekben az első versekben, s a „Gyakorlat után" címűt a Sarlósboldogasszonnyal rokonítja.

25 Bizonyára lehetséges, s nem ellenkezik ez azok véleményével, akik a pályakezdés szokatlanul józan romantikájára hívják fel a figyelmet.

26 A címadó költemény nemcsak egy érettségi előtt álló fiatalember hite a költészet erejében. Azzal, hogy a Lámpák a köd ben-t Sipos Gyula harminc év összegyűjtött verseinek élére emelte „Szomjúság" című gyűjteményes kötetében, ma is — élete végéig — vállalta a diákkori álmot. A „hasznossá tenni magam" ifjúkori kényszere nem romantikus képekben (fáklya, égő csipkebokor, őrtűz stb.), hanem nagyon is valóságos, mindnyájunk számára köznapi, szinte költőietlen képben jelenik meg. Ez a tizenkét sor nemcsak azzal, hogy önálló hangot idéz, de azzal is, hogy jelzi a tájékozódás irányát — a XX. századi magyar líra realista vonulata felé — megérdemli, hogy idézzük: Fste van. Köd van. Ha messze nézek, látom, hogy kicsiny, pislogó fények törnek át a ködön és a homályon: lámpák a ködben. S oly jólesik most ez az üzenet, ez az akarás: piciny fényszemek biztatása, hogy vannak, vannak még lámpák a ködben. Mégis hiába talán nem élünk. Kik messze néznek, látják fényünk. És talán mégis voltunk valami: Lámpák a ködben. Ezek a leheletnyi rezdüléseket érzékeltető, mégis a hasznos dolgok eltökélt akarását kifejező sorok, Juhász Gyula és Kosztolányi verseiből ismerősek. Nem pusztán reminiszcenciák, sokkal inkább a távolságok, a messzeség igézetében indult, tér- és időhatárokat átlépni vágyó, ugyanakkor céltudatos cselekedetekre készülő költői magatartás. Olyan kettősség, mely úgy érzem, végig kísérője volt Sipos Gyula költői pályájának. Az Ady verseire rímelő istenkeresés: „Engem a névtelen Gazda küldött / felkeresni egy másik Névtelent", vagy: „Uram! Én most elhoztam, Neked. / Nem én vagyok, nem én vagyok, az én lelkem fehér, ragyog! / hogy gyógyítsa közelséged. / Hisz én itt vol25. Vajda Kornél kritikája. Somogy. 1975/4. 111-113. o. 26. Melczer Tibor kritikája. Kortárs. 1976/10. 1668. o. ta m Uram mindig" (Gyóntatom na k). Síposnál az őszinte hinniakarás, törekvés valami végső lényeg megértésére a „Valami hiányzik" című versében a fiatal József Attilától, Szabó Lőrinctől ismerős gondolatokban fogalmazódik meg: „Isten voltam / Nagy golyókkal gurigáztam, / sugarat szórtam szerteszét / s ha eltévedt, / megfogtam az ember kezét. . ." Tizennyolc évesen azonban már leszámol mindazon illúziókkal, melyek katolikus fiataliként a vallással kapcsolatbain felhalmozódtak benne. Erről így ír: „Ma is őrzök egy gimnáziumi ellenőrzőkönyvet és egy emléket. Azon a tavaszon egy szent életű püspök (Tóth Tihamér — Sz. I.) tartott nálunk lelkigyakorlatot, felszólítva bennünket arra is, ha vannak problémáink a vallással, egyházzal kapcsolatban, ő gyónásszerű bizalmas beszélgetésen meghallgatja. Éppen ez idő tájt valamelyik távoli sógoromat nem engedte el a papi uradalom apjának a temetésére. Mert vasárnap is dolgozni kellett. És a taszári búcsúban meg Hetényben is láttam, hogyan élnek a cselédek, ha már nem is éltem, ismertem a rokonok) sorsát. Ráadásul a bibliát forgattam, melyben ilyen lázító sorok vannak: »Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön!« Bekopogtam hát a sekrestyébe a szentéletű püspökhöz, a'ki gyűrűjét csókra nyújtotta. Gyónásszerű, bizalmas beszélgetésre. Elmondtam, hogy az egyházi birtokok cselédei nem járhatnak vasárnap misére, sógoromat még apja temetésére sem engedték el, és a magam szavát gyöngének érezvén Krisztusra is hivatkoztam: »Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön!« Bátortalanul, valami olyasfélét kérdeztem, hogyan lehetne összeegyeztetni az egyház földbirtokos mivoltát az evangélium szavaival. A püspök egyetlen mondattal válaszolt: Én, amikor beiktattak püspökségembe, emeltem a gazdatisztjeim jövedelmét. Aztán csönd telepedett közénk. De nem sokáig, mert a püspök így szólt: - Hallom, kint köhögnek, más is akar velem beszélni - és újra csókra nyújtotta gyűrűjét. A továbbiakat másoktól tudom. Este a polgármester fogadta a nagy rangú vendéget, és ott a püspök csevegés közben elmondta, gimnazisták törtek rá, azt kérdezvén mi lesz a földdel? A gimnázium igazgatója majd elsüllyedt szégyenében. De már akkor nekem egy verseskönyvem nyomdában volt a Berzsenyi Társaságban, a tanári karban védelmező jóbarátaim, a levegőben pedig nem az én számon, Veres Péterén, Erdeién, Kovács Imréén, milliókén ott volt a kérdés: mi lesz a földdel?! - így úsztam meg egy osztályfőnöki megrovással . . ."

27 A hitbizományok megyéjének kispolgári beállítottságú székhelyén a kiváló Somssich Pál reálgimnáziumból az út Pestre, a Bolyai kollégiumba vezetett. Az egészséges szociális ösztön, az érzékenység, mellyel Sipos különbséget tudott tenni szegény és gazdag, az úri réteg és népi elnyomott küszködők között, egyetemi évei alatt még nagyobb cselekvési teret talált. 27. Sipos Gyula: Pusztaiak. (Szociográfia-részlet.) Somogy. 1975/4. 37. o.