Somogyi Múzeumok Közleményei 3. (1978)

Irodalom - Laczkó András: Árkádia öröme múltán (Berzsenyi Dániel „Életfilozófiá”-ja).

406 LACZKÖ BERZSENYI ÉS SCHILLER A motívumok „külső" eredetét illetően nemcsak azt a már említett tényt kell figyelembe venni, hogy Berzsenyi könyvtárában megvolt Schiller poétikai írásainak kis gyűjteménye, hanem a költői vallomásokat is, legfőképpen pedig a versanyagot. Berzsenyi egyik rokona (Stettner György) jegyezte fel egy későbbi (1823-as) beszélgetésükből a következőket: a költő arra intette, hogy ne Goethétől vegyen leckét, „hanem a' görögöktől, azoknál van a' való egyszerű Fenség; megvallotta, ózon kifejezéseket, mellyeket Kölcsey dagályosoknak nevez, Schillertől és Matthisontól vette".

36 Már a kortárs kritika rögzítette a tényt, hogy verseinek indításához vagy egyes szakaszok megírásához sok rész Matthisontól, Schillertől „van véve".

37 A bécsi irodalmi lap kritikusa az Életfilozófia magyarázatához fontos párhuzamra utalt: „Az élet korai с költeményt Schiller Resignation-jának első három versszakával . . ."

ж lehet összehasonlítani. Árkádia, örömre születés, az elvirágzó rövid tavasz-kikelet, a vég és öröklét motívumai együtt vannak a Resignation kezdő szakaszaiban : Auch ich war in Arkadien geboren Auch mir hat die Natur An meiner Wiege Freude zugeschworen, Auch ich war in Arkadien geboren, Doch Tränem bag der kurze Lenz mir nur. Des Lebens Mai blüht einmal und nicht wieder, Mir hat er abgeblüht. Der stille Gott — о weinet, meine Brüder — Der stille Gott taucht meine Fackel nieder. Und die Erscheinung flieht. Da steh ich schon auf deiner finstern Brücke, Furchtbare Ewigkeit, Empfange meinen Vollmachtbrief zum Glücke! Ich bring ihn unerbrochen dir zurücke, Ich weiß nichts von Glückseligkeit. (A vers nyers fordításban így hangzik: Árkádiában születtem én is, / Már bölcsőmben barátságot esküdtem a természetnek / Árkádiában születtem én is, / Csak a rövid ifjúság könnyei hajlítgattak engem. / Az élet tavasza csak egyszer virágzik, / s nem tér vissza soha többé. / A halkszavú Isten — ó sírjatok testvéreim — / Halkszavú Isten, életem fáklyái kialszik, / És ez ősjelenség eltűnik. / Komor hidadon állok már, / 36. TAXNER ERNŐ: A Vörösmarty-Bajza-Toldy „triász" negyedik tagja. It. 1975/3. 697. 37. A Wiener Allgemeine Literatur-Zeitung kritikusának szavai (L. Petz. 1815. május 15.). Idézi: Emlékkönyv 311. ANDRÁS Félelmetes örökkévalóság, / Fogadd teljhatalmú levelemet a boldogsághoz! / Öt visszahozom hozzád töretlenül, / Semmit nem tudok a lelki boldogságról.) ^ Néhol csaknem szószerinti az átvétel (Auch ich . . . geboren — Én is ... / születtem, Des Lebens Mai blüht einmal und nicht wieder, Mit hat er abgeblüht - Elvi rit a szép kikelet, Az enyém is elvirult már, Furchtbare Ewigkeit — gigászi örök), meg kell azonban jegyezni, hogy Berzsenyi jellemzően egyéni módon és tartalmilag önmagához igazítva építkezett a „külső" elemekkel. Egyrészt, az árkádiai tájat berkes ligetnek rajzolta, am'i konkrétabb helye az örömöknek, mint a schilleri természet, és valamiképpen allúzió a Balatontól délre fekvő tájarculatra. Azután, az isten-motívumot, ami Schillernél az elmúlás, a sír irányába mutat, Berzsenyi mitológiai díszletezéssel többértelművé tette (ennék tartalmi vonásairól a későbbiekben lesz szó). Az Életfilozófia költője a harmadik versszak hasonlataival elképzelhetővé tette az örökkévalóságot, ami arányítva az emberi élethez mérhetetlenül nagy (csepp és óceán, sóhaj és orkán), de nem félelmetesen ijesztő. Nem is lehetett volna az, annak jegyében, a jövőbeni lehetőségek felmérésével készítette. A visszatekintésben is van elem, a VII. szakasz utolsó két sora, amihez Schiller egy 1796-os epigrammájának ötletét tette magáévá, alkalmazta saját sorsára: Hogy föllelje hónát, minden vizet átszel Odysszeusz; Túl ugató Skyllán, szörnyű Kharybdisen is Bősz tenger borzalmain át s a mezők veszedelmén, Sőt Aidész földjén viszi-vonja az út, Végül, míg szunnyad, teszi sors Ithaké peremére; Ébred, s jajgat: a hont látva nem ismeri föl. (Devecseri Gábor fordítása) A Berzsenyire leginkább ható utolsó disztichon eredeti szövege ez: Endlich trägt das Geschick ihm schlafend am Ithakas Küste; Er erwacht und erkennt jammernd das Vaterland nicht. Az ébredés csalódását

39 Schillernél az „erwacht" és az „erkennt . . . nicht" kapcsolódása nyomatékosítja. Berzsenyinél ugyanígy hangsúlyos a „soha bé nem tölthettem" csalódása, de az „elértem" és „nem ismertem" ellentét számára már nem olyan tragikus, s azért nem, mert itt az /deá/-haza és a valóságos közötti dilemmát az utóbbi javára kísérelte meg feloldani. Az „elértem" és „nem ismertem" ellentétében, 38. Egyéb párhuzamokra is: i. rn. 311. 39. BÉCSY ÁGNES: Berzsenyi-Odüsszeusz című tanulmányának gondolatmenetével egyetértve. Jelenkor. 1976/5. 403.