Somogyi Múzeumok Közleményei 2. (1975)
Szemle - A marcali dél-dunántúli régészeti tanácskozás, 1974 - Bakay Kornél: A régészeti kutatások koordinálása Dél-Dunántúlon
250 BAKlA Y KORNÉL ván), Simontornyain (várkastély = Lócsy Erzsébet), Dunaföldvár-öregtoronynál (középkori vár = Kozák Éva) és Szekszárdon (XI. századi 'bencés apátság = Kozáík Károly). Baranya megyében összesen 34 lelőhelyen folyt kutatás, ebből őskori ásatás volt 6, római kori 8, népvándorláskori 6, honíoglaláskori 2, középkori 14. Jelentősebb feltárás folyt: Szebény-Paperdőn (bronzkori telep = Bandi Gábor), Szentlőrincen (neolitikum és kelta temető = Jenem Erzsébet), Pécs-Nagyárpádon (bronzkori telep = Bandi Gábor), Pécs belterületén (római = 'Fülep Ferenc), Gödreikeresztúron (római temető = Burger Alice), Nagyharsányban (avar temető = Papp László), Bolyon (avar 'temető = Papp László), Hirden (avar temető = Kováts Valéria), NagynyárádFeketekapunáil (gepida temető = Kiss Attila), KölkedFeketelkapunól (avar temető = Kiss Attila), Majsom (igen fontos - 1137 sír! — honfoglaláskori .magyar temető == Kiss Attila), M agya reg regy-Má révárban (Papp László), Szigetváron (Kováts Valéria és Gerő Győző: vár és dzsámi), Siklóson (vár = Czeglédy Ilona), Pécsváradon (bencés apátság = Bámdi Gábor-Kiss Attila -Kozák K.), Pécs-Püspökvár (Sándor Mária), Mecseknádasdon (Árpádkori temploim = Sándor Mária). Zala megyében összesen 21 lelőhelyen folyt feltárás, ebből őskori 4, római 'kori 1, népvándorláskori 4, honfoglalásokon 1, (középkori 11. Jelentősebb ásatás folyt: Zalalövőn (római tuimulusok = Müller Róbert), Pókaszeipetken (szláv és avar temető = Sós Ágnes), Zalakoimár-Kolomban (megyeszékhely ? = Sós Ágnes). Keszthely környékén 15 lelőhelyen végeztek ásatást, ebből őskori 5, római kori 3, népvándorláskori 3, X. századi 1, középkori 2. Kétségtelenül a legjelentősebb feltárás a keszthely-fenékpusztai rámái erőd területén folyik (Sági Károly és munkatársai), valamint Zalavárott (IX-XIII. sz., Sós Ágnes). Ezt a — bizonyára kissé száraznak tűnő — felsorolást azért nem lehetett elhagyni, mert ha valaki - akár szakmabeli, akár 'kívülálló - csak az ásatások számát vizsgálja, nyilvánvalóan arra a következtetésre 'kell jutnia, hogy Dél-Dunántúl területén a régészeti 'kutatások intenzíven és irányítottan folynak. A valóság azonban az, hogy nem kis mérteikben a véletlenek 'határozzák meg a kutatás irányát, hiszen a legtöbb ásatás - s ez teljesen érthető is — leletmentés. Amennyiben a leletmentés érdekes anyagot szolgáltat, a leletmentő ásatás lassan tervásatássá alakul át. Ez még önmagában nem lenne baj, hiszen az ásatási területnek egyik legbiztosabb és legcélszerűbb kiválasztási •módja éppen a leletmentés. A baj akkor kezdődik, amikor először is: nem jól ítéljük meg a lelőhely értékét, másodszor: döntésünket jószerével senkivel sem vitatjuk meg, hiszen az Ásatási Bizottság többnyire csak formális szerepet játszik; harmadszor pedig : amikor nem a megfelelő szakember kezdi el feltárni az adott objektumot. így történhet meg az, hogy eredetileg őskorral foglalkozó kutató ásat nagyfontosságú avar temetőket, vagy rézkoros kolléga tár fel római temetőket, vagy éppen XV. századi várkastélyt. Az elmondottakból egyenesen következik az is, hogy a feltárt anyagok jelentős része hosszú éveken át közületien, feldolgozatlan. Néhány példa: az andocsi rézkori telep, a széplaki bronzkori temető, a toponári és fészerlaki avar temetők, a hatalmas hirdi avar temeiő, a pécsváradi bencés apátság anyaga stb. A régészetben a tervszerűség édestestvére a korszerűség. Hiába választjuk ki a legfontosabb lelőhelyet, amelyet a legmegfelelőbb szakember vezetéséve! kezdenek el feltárni, ha a korszerű felszerelés nem ál! rendelkezésünkre. Éppen egy évtizeddel ezelőtt számolt be Bona István a milánói Lerici-lntézetben látottakról s befejező szavai ma is figyelemre méltóak. A légifényképezésről mondja: ,,Légi felderítés nélkül ma már modern, komplex orchaeologia el sem képzelhető. Légifelvételek hiányában bármely települést kutató régész nem tesz mást, mint a múlt század módszerével, a számára áttekinthetetlen kutatási területet rombolja, vagy legjobb esetben sötétben tapogatózik:' Egy évtized eltelt s mi alig-alig haladtunk előre, holott igyekeztünk mindent elkövetni a siker érdekében. Úgy látszik, csak közös erővel tudnánk célhoz érni. Ezért is tennénk meg az alábbi javaslatainkat: 1. Tekintsük egységnek Dél-Dunántúl területét s az érintett megyék szakemberei közösen dolgozzák ki a kutatási terveket, bevonva természetesen külső szakembereket is. A kutatási terv legalább 5 évre szóljon (1976-1980) és csakis a nagy tervásatásokat tartalmazza. 2. Az ásatások szakmai vezetését a legmegfelelőbb kolléga kezébe tegyük le, aki mellett - lehetőleg - az adott korral foglalkozó valamennyi dél-dunántúli kutató dolgozzék. 3. Állapodjunk meg az MTA Régészeti Intézettel, a Magyar Nemzeti Múzeummal és az ELTE Régészeti Tanszékével közös kutatások végzésében. 4. Amennyiben a megyei tanácsok, mint felügyeleti szervek hozzájárulnak, javaslom, hogy hozzunk létre közös kutatási bankot, amelybe az érintett (megyék fizetnék be az egy-egy téma feltárásához szükséges összeget, függetlenül attól, hoy a tervásatásra kiválasztott terület az adott 'megyében van-e. A megyéket lényegében anyagi károsodás nem érné, hiszen például az újabbkőkori kutatásokra Zala megye kapna támogatást, a germánkutatásokra Keszthely, az avarkoriakra Tolna, és így tovább. Az egyik esztendőben egyik megye élvezné a közös bank előnyét, a következő esztendőben a másik, a harmadik évben a harmadik stb. Ha minden megye 100 000 Ft-ot felajánlana, akkor ez évente félmillió forintot jelentene egy-egy megyének. Félmillió forinttal már európai élvonalbeli feltárást lehet végezni. Ez a közös bank tenné lehetővé a korszerű műszerek beszerzését is, hiszen pl. a protonmagmetométer vagy a 16 mm-es filmfelvevő-berendezések igen drágák. Ugyancsak nagyon költségesek a légifotók elkészíttetései is. 5. Javaslom továbbá a rendszeres információ-cserét. Elképesztőnek találom, hogy egymás eredményei-
