László Gyula: Sírfelirat Rudnay Gyula emlékére (Somogyi Múzeum 14., 1968)

néhány szavát: »feloldozlak... a poslba szárnyain legjobb indulatú mosolyom kíséretében, ami 72 éves ábrázatomon bizony ritka madárka . . . olyan tépett, vedlett ázott szárnyú, nem is pacsirta madár, csak veréb . .. megnyugvásofm elletem végién, ha látom, hogy a mag, amiit vetettem, nem terméketlen kősziklára esett.« Mi, akik tanítványai voltunk, meghatottan, tisztelettel és szeretettel emlékezünk reá és képeire. "Tudunk az ő szemével és szeretetével látni embereket és tájakat, viharit és szüzellőn tiszta égboltot. Nemes embersége, lángoló egyénisége feledhetetlen példaképünk. Mai művészetünk néhány modern mestere — egykor Rudnay tanítványok — ugyanazzal a megilletődéssel és nagyrabecsüléssel idézi emlékét, mint magunk. Ezzel szemben a posztliimpressziionistáknak és az újialbb irányzatoknak sok képviselője jelentéktelennek tartja őt. Amikor egyikükkel erről beszéltem és kifakadtam, hogy •>az Isten szerelmiére, hát nem látod, hogy Rudnay nagy festő volt és feledhetetlen ember?«, a fáradt válasz az volt, hogy ».érdekes, ezt imáisok is mondják, én ötödrangú festőnek tartom«. Általaiban a világos színék és az értelem festői nem szeretik piktturáját, de persze nemcsak Rudnayét. Egyik tehetséges fiatal festőnk arra a kérdésre, hogy milyen emlékekkel jött meg a Loovreból, borzadva válaszoílta, hagy: »sötét, igyekeztem olyan gyorsan kijönni onnan, ahogy csak 'tudtam!-« Lehet, hogy megváltozott a művészet iránti igény? Nemrégen egy másik festő panaszkodott nekem, hagy rémes dolog, hogy nem állíthat ki, »hiszen öt év múlva ezek már idejét múlt dolgok lesznek.« —• mondta képeiről. Lehetséges, hogy egy ideig uralkodóvá válik a csak »má«-nak festés, mint ahogyan valóban azt tapasztaljuk, hogy két-három évenként új s újabb oldalról közelednek a festés lehetőségeihez új is újabb elméletek magyarázzák, hogy a múlt voltaképpen a művészet félreismerése volt. Félreértés ne essék: nem bántó szándékkal mondóim ezekéit s még csak nem is keserűséggel; csak megállapítom, hogy ez van, s azoknak, akik ezt képviselik, Rudnay valóban nem jelenthet semmit. Idő teltével talán, a ma erre érzéketlenek is meglátják, hogy Rudnay képein a palettán keresztül az emberség izzik, s olyan mélyen ismerte a színek természetét és az embert, a tájat, hogy művészete minden nemzedéknek szól. Addig is őszintén — meni kihívón — bánkódunk azokon, akik nem érzik Rudnay »íekete láng«-jának humánumiát. El kellene a képzőművészetben is érnünk az irodalom szintjére: az irodalomszeretők, vagy a költők, írók, nem érzik idegennek maguktól a századelő nagy magyar költői nemzedékét, még akkor sem, ha formában és tartalomban a ma életét élik. * # * 6