László Gyula: Sírfelirat Rudnay Gyula emlékére (Somogyi Múzeum 14., 1968)

Ebben a kis 'könyvben egykori tanítványai s azok, akik közel áUtak hozzá, beszélnek áriról, 'hogy milyen volt hétköznapjaiban, milyen tanítványai között s milyen amikor a vászon előtt állt. Ez az írás neon alkar serikát sem meggyőzni, csak a mában s a jövőben élők elé akar tárná egy emléket, ami fcönnyeztetön szép voDt életünkben. Mielőtt megkezdenék az ismerkedést, vessünk számot még valamivel: ne fogjuk csak a kor, az ízlés, a szemlélteit megváltozására Ruidnay megítélésének változását. Őszintén megvallom, hogy képeinek nézésekor engemet 'is gyakran elfogott a kétség, vájjon nem torzítja-e az arányokat szeretetem, szeretetünk? Néha — ha éppen úgy hozta a véletlen — 10—15 olyan képet is láttam egymásután, amelyek nemcsak, hogy hidegen hagytak, de aggodalommal töltöttek el, csalódással, mert gyengék, néha nagyon gyengék voltak. Máskor — például a családnál lévő hagyaték láttán, vagy a Nemzeti Galéria néhány remekművénél, vagy egy-két magángyűjtemény féltett kincsénél — kimondhatatlan boldogság s egyúttal nagy-nagy komolyság fogta el az embert a képek közelében. Rudoay életműve nagyon egyenetlen, éppen mert bízott festői ösztönében 'és gyenge munkáit is kiadta kéziéből. Csodás alkotások váltakoznak közömbösekkel: a csúcsok a »-Nagyibábonyi utca«, a «-Pihenő hegedűs-«, a »Csápkekendős пб«, a mélyzengésű 'tájképek és még sok-sok mű. E remekművek Rudnayjáról szól ez a rövid írás.