László Gyula: Sírfelirat Rudnay Gyula emlékére (Somogyi Múzeum 14., 1968)

emberek, akiknek ideje múlásában. az élet munkálkodik. A táj sem egyszerűen andalító látvány, hanem az a tér, amelyben emberek élnék, akikre, ha oem 'is minidig figura, de kitaposott ösvények messze térben, a völgyek dédelgető védelmiében épült falvak, hegytetőn lévő dacos várak emlékeztetnek. Ez az élet irdatlan terekben játszódik le, amelyre az ég burája borul. Beláthatatlan messzeségbe visznek a kanyargós földutak hátra, s egyszerre csak fellebbennek az égbe is olyan távolra vesznek, ahonnan már a fehér fellegiek is csak fátyolosan sejlenek elénk. E távolból villámigyoirs madarak röppennek felénk, s a tájat sötét fák tömbje szegélyezi. Sajnos, ritka iá derült ég és sok a bennük dúló vihar, Rudnay még la derült időben is sokszor festett vészterhesen torlódó fellegeket az 'égre. Rudnay mozdulatai — az életiben •— nemesen tartózkodók voltak, még akikor is, ha belefeledkezett — beszélvén nekünk — a múlt látomásaiba. Ezzel szemben történeti képein sok a »hamis póz«, a szavalás. Sokáig gondollkoiztam, mi lelhet ennek cfca, miért lép ki egyszerre önmaglálból s miért deklamálnak Tinódija körül a 'mellékalakok, s máért vágtatnak, vitatkoznak össze-visisza nagy gobelinjén az 'élőtér imäigyarjai. Hogyan lehet, hogy ez az ízig-vérig őszinte nagy művész, egyszerre a íreneszánsz és barokk minden elcsépelt ripacsmozdulatát megidézi. A véletlenül — s nyilván igaztalanul — felbukkant jelző a »ripacs« adja itt a megfejtést : Rudnay itt is őszinte volt, gyermekkorának sok vándorszínésze, züllött poétája jelentette számára a drámát, a »nagy történelem« idézését, hiszen azok ágáltok édesapja kocsmájában és színfalhasogató hangon szavalták a drámákat. Innen ez a számunkra hamisan ható kulissza-légkör ! Ez a megértéis persze szánioniria nem ihozza közelebb az idegenségből, történelmi vásznainak többségiét. Nem tudok egybehangolódni velük. Idegen tőlünk a túlzott hadomászás, ez a déli temperamentum vetülete a művészetiben s onnan került (hozzánk is, s ezen keresztül került bele múlt'századi színjátszásunkba s ennek ripacskodó ágálását látta a gyermek Rudnay, akiben felsejlettek e mozdultatokon keresztiül a magyar múlt látomásai. Milyen más amikor az egyes emberről, vagy a HTulaitozófcról fest képet, milyen egyszerű s mennyire szívhezszóló! De nyilatfcozaitiailból, tanításaiból is ez a meleg emberszeretete szól felénk. Székesfehérvári előadásából: <->.. . drága, 'meleg lírával lángoló félelmes magyar szemek .. .« Csáki-Maronyák József: »Érzékletesen láttatott ilyenkor tragikus hőst, eltiport mártírt, lebegő színes pillangót, vagy helytálló felelős férfit, a modellnek, fantáziájának [megfelelően. Vagy láttatta a anodellt adomázó, falatozó-pohiarazó, szeme sarkából szép lányt figyelő vidám legénynek, de imindig feltételezve a körülötte settenkedő tragédiát is — mindezt mint önmaga sorsából eredő, személyes él62