László Gyula: Sírfelirat Rudnay Gyula emlékére (Somogyi Múzeum 14., 1968)

menyből fakadt (tanulságot láttatta a művészet lényegének megmutatásaiért.^ Litkey György: A kifeslett, lyukas lábbelikből kikandikáló lábujjak filozófiáját hirdette. A legirigylésreméltóbb lemberek — mondta. Kidobták miagukiat ia társadalomból, a társadalom fölé nő:ttek, nincs ételre, italra, öltözködésre gondjuk és (mégis élnek. Az elhagyottakkal, a sziegényeikfcel szolidáris, Gyakran idézte somogyi emlékeit: »Ha végig megyek az utcán, csak kapkodom a fejem, olyan gyönyörű járásúak az ecmíbeirek, asszonyok. A járásúik is remekmű.-« Qmoviini Ferenc: Az egyéniség kialakításánál a hordott kalapot szerette felhozni, ami átveszi viselője fiejlformáját, karakterét és úgy alakul, ahogy viselik. (László Gyula: ugyanígy, a házak, ruhák stb. —ezért nincsen új ház nála!) Boross Géza meghatottan emlékezik egy anekdotára, nem arra, amit Csákós Tóth András szokott mesélni s ami az öreg rajongását kifigurázza, hanem a következőre: Szép öreg magyar ült modellt. Rudnay megáll, mezi s azt mondja, kár, hogy nem jó a világítás, inem jön ki a szépsége. Hogy lenne szép? — kérdi Boross Géza. »Bácsika kedves« — mondja néki Rudnay, »csináljon egy szép mozdulatot«. Erre az öreg tempósan feláll, begombolja kabátját, (bal kezét a szívére teszi, jobbját kinyújtja s hangosan mondja-' »Talpra magyar!« — könnyeztető jelenet volt. (Ehhez az utóbbihoz csak annyit: nem csak Rudnay, hanem a magyar nép is pózokon keresztül látta történelmünket, hiszen a történelmi olajinyomatok, vagy a beragasztható fényképfejű katona emlékek a falusi szobákban mind ezt a színpadi világot idézték. Rudnayfoan ezek a mozdulatok, tehát sajátos népi, népmesei hitellel jelentek meg.) Vegyük elő Rudnay tájképeire vonatkozó adatgyűjtésünket: Lőrinczy Szabolcsinak mondta egyszer Rudnay Gyula, hogy -minden képén van »három fecske« amelyiken mancs, azt nem ő festette. Igen fontos az, amit Herman Lipótnak mondott beszélgetésük alkalmából: »Ha jön a megható alkonyat s összefoglalódifc nagy fóitokba minden, akkor szeretek igazán festeni. Én délelőtt sohasem voltaim piktor. Esítefelé, olyankor azt érzem: sejtelem, trnese az egész világ.« Az én bábomyi tájképem földje: égetett umbra, kis okker és kevés fehér, a fű pedig permanent zöld. Lehet, hogy kis égetett siena is van benne. (László Gyula) Bényi László a Lyfca emlékkönyvben sokat idéz Rudinay nyomán: »Nem elszakadni a természettől, de valószerűségét megtartva át kell alakítani, hogy a kép az én érzésvilágoimiak, ízlésemnek megfeleljen . .. »A mi művészetünk alapja csak ez a föld és a föld népének kultúrája és az ebből fakadó lelkiség lehet. . .« Egy ülésre festés »a vázlat megköt, utamban áll«. »A magyar múlt sötét feje63