László Gyula: Sírfelirat Rudnay Gyula emlékére (Somogyi Múzeum 14., 1968)

•és a lélek érintetlensége. Még nem akadt festő, aiki a kettőt a legmagasabb fokon tökéletes egyensúlyba hozta volna egymással. Rám is ez vonatkozik. (Magyarság, 1932.) Elekfy Jenő: Első követelménynek tartotta a kép hatásának a »megjelenítést« ezen a kép ültőerejét értette, -vagyis azt a sajátságot, hogy a néző figyelmét szuggesztív eszközökkel magára vonja. Mivel tónusos festő volt, ezt a hatást erőteljes ellentétek alkalmazásával vélte elérni... a művész afcotása egyben imanifesztálás, azaz kinyilatkoztatás, elénk tárja azt, amit a művész egyéniségén keresztül felfedez és megláttatni érdemesnek tart a külvilággal.« Emlékezetem szerint a »megjelenítés« a messziről való zavartalan, nagyvonalú hatást jelentette, eat meg kell tanítaná, amikor a kép megdolgozását olyan fokig ás fejleszthette bárki, hogy akár a pórusok is rajita legyenek. Tehát a kép tegyen jó messziről, közelebbről és egészen közelről is, nem volt semmiféle olyan 'tanítása, hogy a kép csak távolról legyen jó. — Hadd jegyezzem meg itt, hogy Rudnay nagyon tudatosan alkalmazkodott festésmódjában is a kép méreteihez, ami nála — úgy látszik — egyet jelentett azzal is, hogy milyen távolról látja a megfestett dolgokat. Ha például 15—20 méternyi távolságban voltak (kiosányedésülknek megfelelően) az alakok, akkor csak olyan nagy foltokban festette meg őket, amilyenekben ilyen távolról látszanak. Nem festett tehát »közeiről látható távolt«, de távolról látható közeit sem. Ugyanolyan méretű vásznon, iha egy portrét festett, akkor hatásában a pórusok finomságáig munkálta meg (hogy ezt is nagyvonalúan tette, az más lapra tartozik, tehát nem »kidolgozta«, hanem a közelséget festői eszközökkel sugallta), ha ellenben távoli képet festett, akkor a távolságnak megfelelő summáiban ábrázolta! (László Gyula) Már a terített asztal bemutatásaikor, továbbá a tanítványoknak adott tanításakor, megismerhettük, hogy Rudnaynak a szín valósággal életeleme volt, akár az ételek ízeit, úgy ismerte és szerette színeinek tenrnószetét. Egy-egy képe a színék találkahelye, intim összebúvása, egymás értő öröme. Sokat kísérletezett azzaí, hogy miiként lehetne a különböző színeik sugalló-erejét úgy hangolni, hogy még tisztábban szólaljanak meg. Rudnay nem »átvett« színskálával dolgozott, amint a felületes, a festészetet csak a szavakon keresztül ismerők, vagy a nyers vására színekben látók gondoljiák. A legnagyobb mértékben önálló színalkotó, s ezlt izzóvá teszi nála, hogy a színek összecsengése sohasem öncélú, hanem mindig az emberinek, a magyarnak kifejezését szolgálja. Tanítványai nagy szeretettel emlékeznek Mesterünk tanítására s emlékeit is úgy hallgassuk, rnánt az eddigieket, mintha nagy asztal mellett ülnénk együtt, baráti együttesben s néha szinte egyik a másik szájából venné ki a szót, hegy elmondhassa, hogy miit tanult a piktúrá'ból, hogy megteremthesse 55