László Gyula: Sírfelirat Rudnay Gyula emlékére (Somogyi Múzeum 14., 1968)

tartotta őket és palettáján, takarékosain vékony íestókgiliszták Voltak Mnycímva. Két hét múlva bejön Rudinay, megáll a mimika előtt, leveri cigarettájáról a hamut. »Dolgozunk, dolgozunk!« Igen, Mester. »Hát akikor béreik szépen egy nagy ecsetet« és (kezdte fejtegetni a fény-árnyék közti különbséget, megszólaltatásit, megjelenítést. »Tessék Ikinyomini a festéket«, az ipse kérdőleg nézett rá, hiszen volt ott fesitéfc a palettán. Rudnay elértette a kérdő tekintetet, kézbeveitte a palettát s azt mondta : »Hát kérem szépen, ha az üres palettával végig megyeik az Andrássy úton, mire a végtére érek, ilyen lesz a paletta« —a verebekre gondolt. Erre kinyomott a megszokott módon jó nagy kupac fehér, olklker, sárgákat, a fehér másuk oldalán a vörösök uitán a sötét színek következtek. Idézte Székely Bertalant, aki nem tűrte, hogy a fehér mellié pirosat, éppenséggel cinóbert nyomjanak ki. A megragadott ecsettel vívókard tartással — így szokta volt tartani, nem úgy mint más festők — alít és izgalom látszott minden vonásán, amikor ránézett a két hétig gyötört képre, amely színben olyan volt, mintha fonnyadt szürkés és olkkares, vöröses, vörhenyes téglapor fedte volna, lepte volna be az egészeit. (Itt Miklóssy Gábor megjegyezte, hogy a minimális rétegek egymásból kiszívták az olajat s ezért úgy hatott, mintha féltempera lenne.) Az osztály ebenen figyelte, írni lesz most? Rudinay belenyomta a nagy ecsetet a fehérbe, s vele együtt fellapátolta az összes festéket, ami tőle jobboldalra volt kikiyoímva és odiacserdítétte fény parti-ba. A kép "kezdett megszólalni, nagy széles húzásokkal, az orr, a homlok, a fényben megszólaló rész rangja szerint, egy bizonyos kioinoantrációval a fellapátolt többszínű festékmassza, amikor vászonra került, a megfelelő helyekre rendeződött, mint amikor a vívó mindéin erejét összeszedve koncentrál, hogy a tust a megfelelő helyre be tudja vívni. Akkor Rudnay megnézte s azt mondta: »úgy-e?«, látszott, hogy nagy lelki művelet utáni fellélegzés volt ez az »úgy-^e«, az volt benne, hogy »jól van«. Akkor kért egy másik nagy ecsetet és a fehérből balra eső színeket (a fehér nélkül) seperte fel és behúzta vele az árnyélk-partilt. Azt mondta: »... no kérem szépen: ez a fény, ez írmag az árnyék.« Meghökkentő attrakció volt. Ezután a megjelenítésiről beszélt. Az osztály soha jobb példán nem láthatta azt, hogy ő mit alkart, mert azt, amit a növendékek több kevesebb képességgel próbáltak a korrektúrák nyomán önmagukból megvalósítani, az nem volt laninyáre meggyőző. De itt a két hétig kínozott és a lényeget veszejtő szorgoskodiás fáradt munkája ködéből kibontott drámai erejű víziót Rudnay néhány ecsetvonása után meglátták, akikor döbbenték arra, amit Rudnay magyar széHemiségnék nevezett.« Az ilyenfajta, drámai élessógű közjátékok aránylag ritkáik voltak, a munka csendben, tervszerűen folyt. Rudnay szervesen építette 36