László Gyula: Sírfelirat Rudnay Gyula emlékére (Somogyi Múzeum 14., 1968)
pár pillanatig csak nézte, aztán fokozatosain egyne vörösebbé, végül egészen paprikavörössé vált az 'arca, miire végül megkérdezte: »kié ez a mű?« A kérdésre nagy félelmeik közepette jelentkezett a (tettes . . . a Mester ránézett s mégjobban elvörösödött s a következő kérdést tette fel : »Van magának fiacskám ikrecmisii fehérje, olkfcarsárgája, párisi fcélkje es jó pliiros cinóbeire?« — »Vam kedves Mester«, felelte a kérdezett. »És sok van belőle«, kérdezte isimét a Mester olyan hangszínezettel, hogy mindnyájunk lelke úgy el kezdett .remegni, mint a nyárfalevél szeles idő alkalmával. »Van elég sok« felelte isimét a megkérdezett. »Hát akkor ki vele aiz egésszel, ide a palettáira.« Flaílfeíhéren,. reszkető kézzel iparkodott is szegény tettes mindenit kiszorítani a tubusból, melynek következtében aztán akkora kupac festékek halmozódtak fel a palettán, hogy annjak láttáin irgalmatlanul gyötört a ne— veithetnék s elfojtása végett minden erőnket össze kellett szednünk .. . mert bizony a Mester arcán a mosolynak leghalványabb árnyalatát sem tudtuk felfedezni. Tehát nemcsak féltünk, de nagy küzdelmünkbe került nevető ingereink elfojtása is. Amikor aztán minden festék már a palettán volt, iákkor két ecsetet is kiért a Mester, egy nagyot, szélest és egy valamiivei keskenyebbet.. . aztán intett mindnyájunknak, hogy jó lesz kissé odébb állni, mert most jön ami még neim volt. Odébb álltunk md bizony, mégpedig nagyon hamar,, mert abban iá szent pillanatban a Mester úgy belevágta a széles ecsetet a kremsi-fehérbe, meg az akkersárgába, hogy majdnem semmi sem maradt belőlük a palettán. Két-három csapásra fent is volt az egész azon a bűnös vásznon. Talán még egy percig sem tarthatott az egész, félelmetes vaskos festés... s már készen is állt előttünk egy olyan vad, ultra-modern kép, hogy leültünk mindnyájan ... az ecsetet aztán visszaadta a gazdájának a Mester s csak ennyit mondott : »ezt ión is tudo'm.« Azzal otthagyta az elképedt tanítványt, de elmenés köziben azért még visszaszólt neki, hogy csak nyugodtam írja alá ő a képét s küldje be a Nemzeti Szalonba, mert azt még ki ils fogják tüntetni 'egy szép nagy medáliával. A 'többieknél végzett korrektúra után, amikor Mesterünk távozott a műteremből, csak nem tudta megállni, hogy az ajtóban egy kissé el ne -mosolyod join a nagyon, jól sikerült reánk ijesztésén.« Hogy a műterem drámai pillanataiból idézzünk miég, olvassuk el Miklóssy Gábor emlékezésének egyik részletét, úgy ahogyan szavai után lejegyeztem. — Kérdeztem a szín vezetésről, fény vezetésről: »Egy alkalommal Rudnay Gyulához került egy római aikadémdát végzett, magas, vékony, vörös ember, olyan volt az arcszíne, mint amikor egy éhes poloska átlátszóvá válik. Rómában több díjat nyert és kérésére Rudnay Gyula felvette, ott dolgozott az osztályon. Portrét festett és Rudnay Gyula hagyta vagy két hétig, hogy matasson a poríré körül. Ötven-maitvan kis ecsettel dolgozott, mindkét kezében 35
