Kanyar - Kerecsényi - Knézy: Fejezetek Pogányszentpéter történetéből (Somogyi Múzeum 12., 1967)

ŰJRATELEPÜLÉS, BIRTOKVISZONYOK, NÉPESSÉG A TÖRÖK KIŰZÉSÉTŐL 1848-IG a) Az 1767-es úrbérrendezés A 150 éves török megszállás ideje alatt, a megye többi részéhez hasonlóan, a kanizsai váruradalomhoz tartozó Pogányszentpéter is elpusztult. A török uralom előtt mindvégig pagusként — tehát nem praediumként — nyilvántartott helység népessége is nagyrészt szétszóródott. A XVIII. században meginduló újjáépítéshez tehát a termelés legfontosabb feltételét, az emberi munkaerőt kellett biztosítani az ismét vagy újonnan birtokba helyezett földesuraknak. Az 1715: 101. tc.-t és a spontán meginduló belső migrációt egyaránt kihasználva 1749-ben, a korabeli viszonyokat tekintve elég későn került sor a birtokos Malik János és a beköltözni szándékozó ismeretlen illetőségű jobbágyok közötti telepítési szerződés megkötésére. A szerződés részletesen rögzítette a letelepedett jobbágyok kötelezettségeit. A község környékén működő allodiaturák munkaigényére, ezzel összefüggésben a majorsági fejlődés megindulására igen jellemző a szerződés viszonylag magas robot követelménye: a „niarhás gazda" 24 szekeres, a zsellér 24 gyalognapszámos szolgálata. A szekeres robot megváltására a négyökrös gazdák havi négy, a kétökrös gazdák havi három gyalognapszám szolgáltatással lehetőséget kaptak. A négyökrös gazdákra kirótt robot tehát kb. az úrbérrendezés által követelt szolgálat 50%-át jelentette, a zsellérek robotja pedig 33%-kal volt magasabb az 1767 utáni 18 napnál. A „négyökrös gazda", a „kétökrös gazda" kifejezések ugyanakkor a település belső hierarchiájának a kialakulatlanságát is jelezték, mutatván azt, hogy a háztartások osztályozásának elsődleges alapja a rendelkezésre álló állati munkaerő nagysága volt, a birtokolt föld mennyisége mindig ennek a következménye. Következésképpen a „zsellér" megjelölés is nyilván az állati munkaerő hiányát és az ezzel kapcsolatos, semmiképpen sem teljes földtelenséget jelentette. A társadalmi kategóriákként fizetendő 2, illetve 1 forintnyi árenda nem jelentett túlságosan nagy terhet, hiszen az engedetlenség esetén kiszabható 4 flór. büntetés, ezt lényegesen felülmúlta. Ez az összehasonlítás egyébként azt is mutatja, hogy a földesúr a munkák folyamatosságának, a falu belső rendjének biztosítása érdekében a legszigorúbb eszközöket is felhasználta. Ez a szigor 1749-