Bényi László: A Zalai Zichy Mihály emlékmúzeum (Somogyi Múzeum 11., 1970)

«-Egészen az előtérben a mostani török háború, ahol Sándor cár a görög Orthodox egyház: jelvényeivel, kezében a bizantini kereszttel vezeti katonáit, legyőzi a törököt, s a félhold meghajlik előtte.« »A két császár, ha mint ember győzelme csataterére gondol, be kell, hogy ismerje vagy meg kell hogy érezze, hogy kegyetlen hatalom, a pusztítás Géniusza van cselekedeteikben.« »Ezt festettem a holttestek, a sebesültek, a háború pusztítása, áldozatai és árvái jelképében.« »Sötétnek láthatom a dolgokat, ezt beismerem, de letagadhatatlanul régebbi történeti bizonyítékok erősítik meg nézeteimet.« Zichy pályája során most elsőíziben nyúlt úgy aktuális politikai eseményhez, hogy élő hatalmasságok: II, Sándor cár, I. Vilmos császár és IX. Pius pápa felé fordítja kritikáját. A kép sorsa az lett, hogy a francia hatóságok felszólították a művészt, vonja azt vissza a kiállításról, a támadó kritika pedig »politikai vezércikknek« nevezte. »Azt verjétek a fejetekbe — válaszolta a támadásokra Zichy, hogyha a nagy francia Köztársaság nem reszketne önfennállásiáért és nem akarná — a koronás fejeket Párizsba csalogatni, — és hogy ez megtörténjék, az önmaga legjobb művészeinek is nem tiltotta volna meg csataképeket kiállítani, — az én képem tapsokkal fogadtatott volna.« »Tudom előre, milyen ellenzék vár Bécsiben... de bánom is én: csak a közönség értsen meg és nézze képemet, akkor célom, el van érve. Hadd fussa át képem a világot, mint egy fájdalmas és ijesztő sikoltás: ezt akartam.« Zichyt nemcsak a politikai állásfoglalása miatti támadások és képének kitiltása bántotta, de súlyosan érintik azok a kritikáik is, amelyek képének művészi értékét illetik. Ügy vélte, hogy a képét elmarasztaló kritika nem akadályozhatja meg őt esziméiért vívott harcában: »Ha engem megsebeznek, akkor kapok csak vérszemet — írja bátyjának — ne tréfálj most azzal a hazahívással, meglehet, hogy egy időre Zalán elbújok, de pajzsomat, barátom, nem hagyom a csatatéren.« Borongós hangulatába belevegyül Munkácsyval való összeszólalkozásuknak keserű emléke is. A vitát az 1878-as párizsi világkiállítás rendezésénél a két mester képének — a »Rombolás géniusza diadalának«, illetőleg a »Miltonnak« — Munkácsy javára történt elhelyezése váltotta ki. Ezidőből származó leveleiből megtudjuk, hogy Párizs elhagyására készül. »Építsétek fel Zalán műtermemet —• írja 1879 július 3-án bátyjának — Anyánknak egy kész tervet küldöttem már, munka nélkül megdöglök, hogy dolgozhassák műhelyre van szükségem és pedig nagy műhelyre, ahol minden holmim elférjen és ahol magani is lakhassam.« Egymás után érkeznek a hazavágyódó művész türelmetlen, sürgető levelei : »Készül-e az én saját személyemire és holmimra hely Zalán ? Éh Anyánknak is és Olgának is egy könnyen érthető, kézzel fogható tervet küldöttem be a te dűlőfélben lévő »lebujod« és a melegház célszerű felhasználására.« Hazautazása azonban elhúzódik. Novemberben ezt írja Antalnak: »Most már egészen rosszul vagyok — egy orvosi tanács parancsára Nizzába kell mennem, hogy nagyon meggyengült egészségemet helyreállítsam.« A testileg lelkileg megviselt művész keserű szájízzel hagyja el Párizst, ahová annyi tervvel, bizakodással érkezett és ahol tehetségét teljes energiájával állította művészete szolgálatába. Szomorúságát csupán a Párizsi Magyar Egylet bensőséges búcsú ünnepsége enyhítette. Ekkor leplezték le a művész lengyel szobrász barátjának, Godébskinek kitűnő bronz mellszobrát, amelyik ma is jelentős műtárgya a zalai 14'