Sára Péter: Berzsenyi emlékmúzeum Niklán (Somogyi Múzeum 10., 1967)

a harmonikus életszemléletet csodálhatjuk meg a Levéltöredék barátnémhoz és A közelítő tél c. verseiben is. Lefestem szüretem estvéli óráit, Ha már cselédeimet nyugodni eresztem. Ûs csak alig hallom a vígság lármáit, Agg diófám alatt tüzemet gerjesztem. Leplembe burkolva könyökömre dűlök, Kanócom pislogó lángjait szemlélem, A képzelet égi álmába merülök, S egy. szebb lelki világ szent óráit élem. (Levéltöredék barátnémhoz) Ilyen felejthetetlenül szép költői önvallomást, ilyen tömör, művészi sűrítést a korábbi magyar irodalomban alig találhatunk. Berzsenyi itt néhány sorban olyan megkapóan eleven képet festett önmagáról, belső és külső világáról, amelynek hangulati szépsége, tökéletes harmóniája még ma is lenyűgözi az embert. Bámulatos, hogy a költő az antik versformában menynyire a saját érzéseit, gondolatait, mennyire a saját valóságát fejezte ki.. Pedig a versből is kiérződik, hogy Berzsenyi a szellem, a költészet tisztább világa után sóvárgott, menekülni akart ebből a durva, egyszerű paraszti világból, de nem tudott, mert az őt körülvevő valóság már fogva tartotta, sőt érzéseit, gondolatait is meghatározta. Ezt példázza A közelítő tél c. elégiája is, amelyet teletűzdelt ugyan antik hangulatú szavakkal, a vers azonban mégis a költő közvetlen valóságélményeit fejezi ki és szinte sugározza a dunántúli ősz hangulatát. A költemény jellegzetes motívumait a niklai kertben és a gombai szőlősdombon még ma is felismerhetjük. Hervad már ligetünk, s díszei hullanak Tarlott bokrai közt sárga levél zörög. Nincs rózsás labyrinth, s balzsamos illatok Közt nem lengedez a Zephyr. Nincs már symphonia, s zöld lugasok között Nem búg gerlice, és a füzes ernyein A csermely violás völgye nem illatoz, S tükrét durva csálét fedi. A hegy boltozatin néma homály borong. Nektár thyrsusain nem mosolyog gerezd. Itt nemrég az öröm víg dala harsogott : S most minden szomorú s kiholt. 10