Pásztora Zsófia (szerk.): A pásztorok világa. A Rippl-Rónai Múzeum Néprajzi Látványraktárában őrzött pásztorfaragások katalógusa - Mesélő tárgyak 1. (Kaposvár, 2018)

Bevezetés

népszerű téma volt a mulatozás is. A korábbi darabokon látható egy-egy alak ábrázolását felváltotta a többalakos kompozíció. Különösen érdekes a nők megjelenése ezekben a jelenetekben, hiszen a férfiakkal egy asztalnál ülő, borozgató nő a hagyományos, földművelő parasztcsaládban elképzelhetetlen lett volna. De ugyanígy ritka lehetett a valóságban a tükrösök és sótartók szerelmespárjainak érzelmi alapon létrejött, beteljesült kapcsolata, legalábbis ennek nyilvánossá tétele. A figurális ábrázolás és a díszítmények témájának további elemzésétől eltekintve, mindennél többet mondanak erről maguk az alkotók szavai:

„Ha az ember nyájat rajzol, pásztor is köll hozzá."

„A betyárokat azért karcolozták a régiek, mert azok is pásztorok voltak, úgy örökítették meg a formáikat. Erre a pásztorok büszkék voltak."

„Voltak olyan pásztorok, akik szent életükkel tűntek ki, leginkább a juhászok és gulyások között. Az ilyen szentes embereknek, akik ezeket elhitték, faragványain nem volt betyár. Ők csak keresztet, templomot, angyalt, virágokat és szarvasokat faragtak."

„A vízi sikló békával él, azért faragják úgy, hogy a béka lába a kígyó szájában van. Ha a pásztor elveszi tőle a békát, hétfőbűne bocsájtatik meg, mondták a régi pásztorok. (...) A kígyót nem szeretik, de a botra vagy a kampóra ráfaragják a babona miatt, meg a hét bűnbocsánat emlékére."

„Nem keressük, hogy természetes legyen, hanem minél cifrább legyen. A virágok és levelek össze vannak keverve."

(Tóth Mihály felsősegesdi kanász)26

„Tudtam, hogy az ember meg az állat milyen állású, azt úgy vezettem a késem."

(Boszkovics Beszti János buzsáki fafaragó)27

Ahogy a 19. század végétől egyre elterjedtebbé váltak a gyári termékek, úgy értékelődtek fel a kézzel készült tárgyak. Ebben a folyamatban a pásztorművészet alkotásai speciális jelentőséggel bírtak annál is inkább, mivel egy kihalóban lévő, „ősi" foglalkozást űző társadalmi réteg alkotásai voltak, melyekben „a magyar nép teremtő géniuszának bizonyítékát" látták.28 29 Ennek oka pedig az volt, hogy a tárgyak készítői elszigeteltebben éltek a földművelő parasztoktól, kifejezésmódjukban pedig környezetükénél archaikusabbnak tartott vonásokat is megőriztek. Ugyanakkor alkotásaikat nem lehet tágabb társadalmi környezetük összefüggései nélkül időtlennek, változatlannak értelmezni.

„A parasztemberek olyan formákat, színösszhangokat, kifejezéseket teremtettek meg, amilyeneket senki más nem alkotott meg másutt, és egy sajátos emberi életformáról adtak művészi tanúbizonyságot."23 A paraszti alkotásokra is jellemző, a pásztorokéra pedig még inkább, hogy tárgyaikat gyakorlati funkciók szerint alakították ki. Úgy igyekeztek azokat díszíteni, hogy az ne akadályozza a használatot. Fontos azonban különbséget tennünk ünnepi és hétköznapi célra szánt alkotásokban. Az ünnepi darabokon gyakori, hogy az esztétikum pont a használati funkció rovására nőtt, kiemelve ezzel az adott tárgyat a hétköznapi szférából ünnepi, rituális, illetve társadalmi státuszt jelző szimbólummá átlényegítve. Ezeket a reprezentatív céllal készült tárgyakat gyakorlatilag „kiállították" a közösség szélesebb rétegei felé.30 A valós használatra alkalmatlan, dúsan cifrázott gulyás- és juhászbotok a foglalkozásukra büszke pásztorok ünnepi címerei

26 Manga 1954:20-25

27 Hoffmann Tamás által gyűjtése 1950-ben. (RRM NA-265)

28 Verebélyi Kincső 2002. Korok és stílusok a magyar népművészetben. Osiris Kiadó, Bp. 86.0.

29 Fél Edit-HoferTamás 1975:7

30 Fél Edit-HoferTamás 1975:12