Gábor Olivér: Sopianae késő antik temetői épületei (Kaposvár-Pécs, 2016)
11. Temetői rítusok, szokások – Sopianae ókeresztény egyháza(i)
7 7.5. Sopianae ókeresztény egyháza(i) 219 írott forrás utalt a keresztény temetők egyházi kezelésére, de a 4. század legvégére a világi irányítással is kacérkodó klérus minden bizonnyal kiterjesztette fennhatóságát a nekropoliszokra is.1034 Másképpen nem képzelhető el külön keresztény temetők vagy temetőrészek tudatos kialakítása, a depositio ad sanctos szokás alkalmazásának felügyelete,1035 a hirtelen megsokasodott temetői építmények helyeinek építészeti praktikum alapján való kiosztása, a közösségi temetői rítusok irányítása és megtartása, a közösségi épületek felépítése és kezelése, valamint a pogány rítusok elhagyásának elősegítése. Ugyanakkor a 4. századi egyház még közel sem tekinthető olyan offenzívnek, mint amilyenné a korai középkor során vált. Az élet (és halál) minden területén még nem óhajtotta átvenni úgy a hatalmat, ahogy az a középkori európai ember egész életét később meghatározta. Az egyházi irányítás temetői megjelenése lassú átmenetként képzelhető el.1036 A temető egészét és a parcellák kiosztását nyilván irányítani, felügyelni kellett (és ez nem volt feltétlenül szakrális cselekedet), de a magántemetkezésekbe nem szólt bele. Az egyház hivatalosan csak az imát és a megemlékezés rendjét írta elő (Johnson 1997 43). Valeria provincia fővárosaként Sopianae és temetője megélte az egyházi irányítás terjeszkedését, de az 5. század elején, a hunok bejövetele miatt mindez már nem teljesedhetett ki. Sopianae esetében először az É-i temető ÉNy-i részén elkülönülő„negyed" került keresztény kézre, majd később talán az egész temető. Az ÉNy-i részen a nagy közösségi épületek (Cella septichora, Ókeresztény Mauzóleum) vagy korábbi építmények átépítései (V. sírkamra, Apáca u. 14. szám alatti épület) nemcsak különállást, hanem mindenképpen nagyobb szervezettségű építkezést és közösen végzett rítusokat feltételeznek. Kimondottan keresztény elemként jelent meg ugyanitt a depositio ad sanctos szokása, ami mártírsír meglétére és annak közös tiszteletére utal. Ahogy azt láttuk, temetői bazilika egyelőre csak feltételezhető. Amennyiben valóban előkerül, úgy azt mindenképpen az ókeresztényekhez kell majd kötnünk, mégpedig állandó császári jelenlét híján építtetőként az egyházat megjelölve. Végezetül az alábbi táblázat Sopianae ókeresztény egyházának vagy egyházainak temetői emlékeken keresztül felismerhető nyomait mutatja be. 1034 Savariából tudunk egy keresztény temetőőrről is (custor cymiteri), akit Nammius Quintusnak hívtak és magas kort ért meg (Kiss-Tóth-Zágorhidi 1998 64 Hudák 2012 123). A Szent Márton-templomnál előkerült sírköve ugyan az5. század elejéről származik, kora alapján már a 4. század végén is a temetőben dolgozhatott. 1035 A szentek sírja mellé való temetés biztosan ünnepi esemény volt és bizonyította, hogy a szent sírja nem ment feledésbe, körülötte csodák történtek és zarándokok jártak oda. Mindez már egyházközösségi ügy volt. 1036 Jó példa Írország, ahol a kereszténység már a 4. században megjelent - de birodalmon kívüli helyszínről lévén szó - a temetők és temetkezési rítusok területén az egyház még lassabban, csak a 7. század végétől vette át az irányítást (Elizabeth O'Brien szíves szóbeli közlése). A temetési rítusok feletti egyházi irányítás megjelenésének fokozatai Ulrich Volp szerint: ellenőrzés nélküli gyásszertartások (legfeljebb önkorlátozással: visszafogottság) - később a halottsiratásból zsoltáréneklési szokás alakult ki - végül törekedtek az egységes szokások kialakítására. így válhatott a halál tisztátalanságából templomi kultusz, a családi temetési rítusból nyilvános liturgia (a 2. századból ismerjük első bizonyítékát annak, hogy keresztény egyházi személy megjelent a szertartáson -Tertullianus De Anima LI), a halottsiratásból pedig a mennyei újjászületés felett való „örvendezés” (Volp 2002 183-185 195-198).
