Gábor Olivér: Sopianae késő antik temetői épületei (Kaposvár-Pécs, 2016)
11. Temetői rítusok, szokások – Sopianae ókeresztény egyháza(i)
11.5. Sopianae ókeresztény egyháza(i) 217 SanctiSeverini), Gallia, Itália'024 stb. egyes városainak püspökeihez hasonlóan - fokozatosan vagy egyszerre, de átvették az élet irányítását a helyi és birodalmi hivataloktól.1024 1025 írott források hiányában tehát ismét csak a temetői emlékekhez kell fordulnunk, hogy adatokat szerezzünk Sopianae helyi egyházának/egyházainak létére vonatkozóan. Mivel egy speciális területhez kötődő emlékcsoportról van szó, ismereteink több mint másfél ezer év távolából természetesen csak részlegesek lehetnek. Amit az ismertetett késő antik temetési szertartások, írott és régészeti emlékek analógiáiból leszűrhetünk, azt Sopianae eddig előkerült temetői emlékeivel való összehasonlítás útján megpróbáljuk a város egyházára vonatkoztatni. Mind az általános ismeretek, mind pedig az ókeresztény egyház normái egyfajta„elvárt"állapotot tükröznek, melyeket sem a pogány, sem az ókeresztény szertartások során nem tartottak be feltétlenül minden részletében. Az egyedi esetek gyakran kivételt képeznek, a tendenciák azonban jól felismerhetők. A fentebb bemutatott táblázat a temetői szertartások összehasonlítását adja, de korabeli konkrét helyi leírások hiányában a vallások erkölcsiségéből, tanításaiból, tradícióiból adódó, és analógiák alapján „elvárható szokásokat" is igyekszikfeltüntetni. Mindebből jól látható - ahogy említettük - az emberi szokások közül legkonzervatívabbnak tekintett temetési rítusok terén az ókeresztény világ nemcsak változásokat hozott, de sok korábbi elemet is megtartott. A halott elvesztése miatti fájdalom, a közös gyász, a méltó megemlékezés iránti igény nem változott, csak annak„keresztényibb"formát öltő változata(i) jelentek meg fokozatosan. Ezek emlékeiből következtethetünk az egyház jelenlétére is. Temetkezési vállalkozók már a rómaiak előtt is léteztek. Láttuk, hogy a Római Birodalom városai melletti temetők használatát egyrészt törvények szabályozták, másrészt a szaporodó sírok miatt területüket is parcellázni kellett. Általában temetkezési egyletek, kollégiumok végezték ezt el.1026 Közvetlen az utak mentén való temetkezés lehetősége elsősorban a tehetősek kiváltsága volt, míg a szegények az úttól távolabbi parcellákban kaptak helyet.1027 1024 Például Szent Lupus püspök és Maximianus presbiter (Tricassisnál), Szent Anianus püspök (Orleans-nál), a pápák pedig Rómában. 1025 Az egyházon belüli püspöki teljhatalom Pál nyomán, Kelemen pápa levele által megerősítve intézményesült a Traditio apostolica-ban (III. fej., Dolhai 2001 46), és más egyházatyák írásaiban is megjelent (Cyprianus Epist 33,1 43,5 Antiochiai Szent Ignác: Ad Magn. 6,1 Ad Trail 3,1, szír Didascalia 2,26.4). A keresztény közösségek vezetőiként a püspöki tekintély lényegében a korábbi római paterfamilias szokásjog folytatásának is tekinthető, vagyis a 3. század végétől a püspök már nemcsak apostoli utód, hanem mindent irányító vezető (Bowes 2008B 51-52), míg a korábban teljhatalommal bíró apák elvesztették ezt a családon belüli hatalmat (Kaser 1975 108-112 Volp 2002 245). A püspökök világi szerepvállalása is korán elkezdődött. Egyiptomban a püspökök üzleti tevékenységet is folytattak (The Amherst Papyri A,o;Hamman 1987 43), és Észak-Afrika 3. század eleji pénzhajhászó püspökei világi teendőik miatt nem mindig tudták ellátni egyházi teendőiket, sőt vallásukat is megtagadták (Hamman 1987 53) - e helyzeten csak Cyprianus karthagói püspök tevékenysége hozott időleges változást (De Lapsis). A 4. század elején Constantinus a vallás gyakorlásának puszta engedélyezésén kívül kedvezményeket, ingatlanokat és részleges világi hatalmat adott a püspököknek, akik birodalmi jelvényeket is használtak (pallium, dalmatica, trónszék, mely utóbbi ellen Samosatai Paulos tiltakozott is: Eusebios: Egyháztörténet 7,39.9). A püspökök legkésőbb a 4. századra magas társadalmi szintre jutottak, de sok esetben eleve arisztokrata származásúak voltak (Sodini 2003 37 40, a téma bővebb kifejtése: Brown P 2002). A várost irányító testületek (curiae) Afrika és Asia városaiban sokszor akár az 5. század közepéig fennmaradtak, viszont vezető rangjuk az 5. század végére teljesen megszűnt. Nyugaton a curiae létezése akár a 6. század közepéig adatolható, ekkorra azonban itt is alárendelődtek a földbirtokosoknak, illetve püspököknek, sőt gyakran mára püspöki palotákban üléseztek (Lavan 2003C 319-320). (A keresztény egyház és a papok világi szerepvállalásának legnagyobb kritikusa talán Montesquieu lett később a 18. században - Montesquieu 1734.) Pannónia tekintetében Eusebios a jeruzsálemi Golgotán épült Anastasis templom avatási ünnepén 335-ben részt vett pannoniai püspököket városi elöljáróknak nevezte (Vita Constantinusi IV 44). Germinius püspök és Heraclianus 365. évi sirmiumi hitvitája során látható volt, hogy a püspök világi végrehajtói hatalommal is rendelkezett (Bíró 2006 37-38 44). lovia feltételezett püspöke, Amantius később két népet térített vagy uralt (NagyT 1971 320), bár ezt a legújabb kutatás erősen megkérdőjelezi (HudAk2012 66-69). 1026 Már az 1. században temetkezési egyletek (collegiumok) alakultak (Plinius, Ep. 10,33-34). A 2-3. századra számuk megnövekedett és gyakran a szegényebbeket fogták össze (ilyen értelemben előzményei voltak a keresztény karitatív temetéseknek), ugyanakkor a középosztálybeliek collegiumainak lehetett egy ésszerűsítő szerepe is, mely a XII táblás törvények (és Solon törvényei) szellemében megakadályozta a temetések során való presztizselvű túlköltekezést (Volp 2002 81 -83 87 93 115). A havi tagdíjat szedő kollégiumok a temetkezést és a banketteket is szabályozták, az előírások megszegőit pedig büntették. (Mindezeken túl azonban arra is van példa, hogy a sírásó közvetlenül maga adta el a parcellát.) (Marucchi - Vecchierello 1935 41-43 91-92 159 239). 1027 Maywald 1902-1904- Mivel tehát a gazdag sírok voltak a legközelebb az úthoz, a temetők látványosságnak számítottak (Grüll 1999) és az utazó számára lehetőséget adtak a várossal való előzetes ismerkedésre.
