Gábor Olivér: Sopianae késő antik temetői épületei (Kaposvár-Pécs, 2016)

11. Temetői rítusok, szokások – Sopianae ókeresztény egyháza(i)

11.1. Antik és ókeresztény temetési szertartások

179

nyék a ravatalt virágokkal szórták tele, a sírba pedig gyakran fűszert is tettek (Marucchi - Vecchierello 1935 103), melyek illatát a középkori sírfelnyitások során rendszeresen említik. Egyebekben a halott tiszteletteljes elhelyezése, felöltöztetése és rituális megszemlélése-elbúcsúztatása sokban hasonlíthatott a mai szokásokhoz is. Külön kell azonban választani az üldözések korának áldozatait a 4. századi nyugodtabb világ halottaitól, hiszen korábban a halott mártírok testét (ha egyáltalán hozzájutottak) még sokszor méltatlan módon, titokban kellett elföldelni, ravatalozásra nem mindig volt mód.

A halottat gyászolókból (exequiae), trombitásokból (tubicines),812 siratókból és színész-bohócokból (mimi - alakoskodók)813 álló gyászmenet8'4 kísérte ki a temetőbe. Ókeresztény viszonylatban a temetés elvárhatóan inkább csendes volt (Minucius Felix, Octavius 28,3-4.), sőt már a pogány időkben is korlátozták a temetés költségeit és időtartamát (Cicero De legibus 2,26,66 Volp 2002 52-53). A mimusok részvétele is egyre kevésbé valószínű a 4. század végére,815 hiszen ha nem is nevezhetők színészeknek, szerepük közel állt hozzá. A 4. század előtti ókeresztények pedig még számon tartottak tisztátalan foglalkozásokat, melyek képviselőit egyes gyülekezetek katekumenként sem fogadták be. Ilyenek voltak például az adószedők, katonák816, a színészek817 és néha a kereskedők818, az állami hivatalokban való munkát pedig a 3. században tiltották.819 (A hivatalok és katonák esetében mindez a probléma hamar megoldódott, hiszen Kelemen pápa példaként említi a hadsereget (lelem 37) és Eugippius szerint éppen Constantinus császár és serege harcolta ki a kereszténység győzelmét a Milvius-hídnál 312-ben.)

A halotti menetben a fiúk fedett fejjel, a lányok szétbontott hajjal, de mind fekete ruhában vonultak.820 Bár a szakrális menetek és felvonulások az ókorban akár több tíz kilométeres utat is jelenthettek, temetési menet esetén általában ennél jóval rövidebb útra gondolhatunk, hiszen mind a görögöknél, mind pedig a rómaiaknál a temető a települések közelében létesült.821 A halott méltó szállítására a lovaskocsi volt a legmegfelelőbb, melynek bérlését nyilván a gazdagabb családok engedhették meg maguknak. A leggazdagabb bennszülött

812 Az antik temetésen való hangszeres zene az egész Mediterráneumban szokás volt, ami a Bibliában és zsidó hagyományokban is szerepel (például gyászsíp, kürt, trombita). Az ókeresztények esetében valószínűleg az ének (himnuszok, zsoltárok) kapott nagyobb szerepet, mivel az atyák pogány kötődést éreztek a hangszerek használatában (Volp 2002 36 136-148). Sandanski (Parthicopolis) sírfeliratán egy kántort is megneveztek (Sörries 2011 385), aki talán a temetési liturgiákon is részt vett.

813 Kifigurázták a halott tulajdonságait.

814 A temetés nemcsak gyászt, de gúnyt és vigalmat is jelentett. A temetési menetet pompának (Grüll 1999) vagy még inkább parádénak nevezték.

815 Ha volt is e téren átmenet, az 5. század elejére valószínűleg végleg elmaradtak. Ekkor ugyanis a szentek felemelt ereklyéit is gyászmenetben vitték be a városba (Dyggve 1951 60-61), mint egyfajta újratemetés, ahol a kegyelet és az emelkedettség inkább jellemző lehetett, mint a gúny és hangoskodás. (Emellett az „újratemetett" mártírok történetének felolvasása sem volt vidám esemény.) A 9. századig fennmaradt pogány eredetű szokásként adatolható ugyan a nők tánca a mártírsír előtt (Eusebios Egyháztörténet X,8,7 Dyggve 1951 79 91 113), de ez is inkább extatikus lehetett. A gyászszertartáson kívüli „erkölcstelen" cirkuszi előadásokat viszont még Ágoston idejében is látogatták a keresztények (Hamman 1987 93). Van híradás arról, hogy keresztény körmeneteken a középkorban is feltűntek komédiások és regősök, de az egyház lehetőleg tiltotta ezt (Fedeles 2007 7).

816 Origenes tette fel először a konkrét kérdést, hogy katonáskodhat-e egy keresztény? A témáról bővebben: Harnack 1981. Tertullianus három művében is szólt a kereszténység és a katonaság viszonyáról (Apologeticus, Ad Scapuam, De corona). Mint a történeti eseményekből tudjuk, a valóságban a keresztény katonák számára a két dolog nem volt összeegyeztethetetlen, hiszen egyszerre szolgálták Istent és a hadsereget. Bár akadt olyan keresztény praetorianus tiszt, akit családja nem a keresztények közé temetett (Lanciani 1892 18-19), az arlesi zsinat (306) végül engedte a keresztényeknek a katonáskodást. Constantinus és Theodosius tulajdonképpen az imasátorban nyerték meg a csatákat (Demandt 1984 64).

817 Szent Genesius (a színészek védőszentje) életének pogány időszakában a színpadon először csak gúnyból akart megtérni. A komédiások, mimusok és táncosok egyébként is az alvilág részei voltak (Hamman 1987 57).

818 A kereskedést Hermas Pásztora felelősségre vonta (Similitudes Vili. 1 20,1 -2), míg Irenaeus (Adversus Haereses IV,30.1.) és Tertullianus (De Idololatria 11.) feltételekkel elfogadta (Hamman 1987 52-53).

819 Traditio Apostolica 16 Dolhai 2001 48

820 Kuzsinszky 1902-1904. Az Abruzzoi Nemzeti Múzeumban őriznek egy mészkő domborművet, mely Kr. u. 1. századi temetési menetet ábrázol (De Vecchi - Cerchiari 2001 230). A zsidóknál is szokás volt a gyász kifejezése a ruházaton: gyászöltözék, ruhamegszaggatás, hamuszórás a fejre, hamubaülés (Grüll 1999).

821 Gáza temetője (Ebaliyah) 4 km távolságra volt a várostól, Gerasa mellett pedig krisztianizált formában maradt fenn a pogány Maiumas isten tiszteletének felvonulási útja (Sörries 2011 279 297), de ezek talán kivételek.