Gábor Olivér: Sopianae késő antik temetői épületei (Kaposvár-Pécs, 2016)
7. Falfestmények, mozaikok és szarkofágok
108 7. Falfestmények, mozaikok és szarkofágok 26,1). A legszigorúbb egyházatyák közé tartozó Tertullianusnál (Kr. u. 3. század) a kelyheken megfestett képek Krisztus szentségét prostituálják (Depuditia 7,1), illetve Hermas Pásztor c. írására emlékeztetve szerinte oktalanul megbocsátást ajánl a keresztség után elkövetett bűnökre, végül pedig a Jó Pásztor bukolikus eredetű figurájában a részegség istenét vélte felfedezni (Depuditia 10 - Vanyó 1988 51-52 2005 24). Az ószövetségi képtilalomra hivatkozva (De spectaculis 23,5) csupán egyetlen kivételt említett: amikor Isten parancsolja készítésüket. Ilyennek tekintette Mózes bronz kígyóját (De idolatria 5,3-4). A 3. század első felének legszélesebb ismeretekkel rendelkező, ugyanakkor nagy vitát kiváltó ókeresztény gondolkodója, Origenes a képekkel kapcsolatos korabeli elutasító vélemények szinte teljes palettáját megadta. A képellenességet más vallásokban (szkíták, afrikaiak, kínaiak, perzsák, zsidók) is vizsgálta. Az ószövetségi tiltás alapján a kép nála a tévelygéssel és a démonokkal volt egyenlő. Isten, ember és állat képét egyként tiltotta. Igazi szoborként ő is az Isten alkotta embert nevezte meg erényeivel együtt (igazságosság, mértékletesség, bátorság, bölcsesség, istenhit stb.), míg Pheidias és Polykleitos műveit lélektelennek tartotta (Contra Celsum IV 31, VI 66, VII 64, Vili 17-19). A„démoni képek” elvetésének legszebben megfogalmazott indítékát azonban Minucius Felix (Kr. u. 3. század) adta meg: lehúzzák a lelket az égből (Octavius 27,1-2). A 305-ben tartott, lokális érvényű elvirai zsinat 36. kánonja kitiltotta a képeket a templomokból. Magnesiai Makarios (Kr. u. 400 körül) a képeket csak szépségükért és nem bálványozásuk okán elfogadó pogány nézettel is vitatkozva viszolygott minden képtől, mondván, hogy az emlékek bennünk élnek. Ő az egyik, aki említette az első Krisztus-képmást, melyet a Jézust megérintő tisztátalan nő készíttetett. Valószínűleg egy 4. században általánosan elterjedt legendáról van szó. Ezt az egy képet Makarios nem ellenezte (Apocriticus sive unigentius I 6; IV 21-22,27-28). Szíriái Szent Efrém (Kr. u. 4. század) az isteni képalkotásban hitt: a Teremtő képe a Természet, Jézus képe az Evangéliumok és az írás, a Mennyei királyság leképezései pedig a templomok (Hymnide virginitate 28,1-6; 10-11). Az 5. század első felében a képek megítélése terén a konzervatív hullámba tartozó Ankyrai Theodotos a Hieraeai zsinaton idézett töredék alapján visszatértek ahhoz a nézethez, mely szerint az igazi kép lelkűnkben él. A következő csoportba a képalkotást nemcsak elvető, de egyenesen büntető és ellene tettleges fellépést javasoló ókeresztény források és írók tartoznak. A több változatban fennmaradt Canones Ecclesiastic Kr. u. 300 körül a képek készítőivel szemben a közösségből való kizárás szankcióját is felvetette. Római Kelemen (Kr. u. 4. század) más tiltott foglalkozások képviselőivel egyetemben a festőket és szobrászokat kitiltotta a gyülekezetből (Testamentum Domini 1,2). Salamisi Epiphanios (Kr. u. 4. század) pedig egyenesen kijelentette, hogy a bálványimádás és a hellenizmus Serukhtól ered (Panarion 1,6).425 A Róma városi Via Paisiello (~ Pamphilus-temető, Via Salaria) ókeresztény katakombájában látható szobordöntés-jelenet azonban nem keresztény képekkel kapcsolatos, hanem a pogány idolokkal szembeni türelmetlenséget mutatja. Valószínűleg egy Jupiter-szobor (Noelke 2006 301-304), de legalábbis pogány szobor (Marucchi - Vecchierello 1935 181) eltávolítását ábrázolhatták. Régészeti analógiája, az a feltárt eset, amikor a Luciliusok kriptáját újabb temetkezésre használó keresztények az ott talált portrészobrokat helyben összetörték (Lanciani 1892 285). A harmadik csoportba a képeket részben vagy egészben hasznosnak tartó, de bálványozást tiltó források tartoznak. Hippolytos (Kr. u. 3. század) megengedőbb módon csak a bálványkészítést tiltotta meg a festőknek és szobrászoknak (Traditio Apostolica 16 - Vanyó 2005 24). Patarai Metód (Kr. u. 300 körül), a képeket alapjában nem tekintette rossznak, csupán imádatukat, ezzel lényegében Pál apostolt (Csel 17,24) és Hippolütust ismételte (De autexusion XV 1-6). Prudentius, a hispániai költő Kr. u. 400 körül a festészet, költészet és bálványimádás pogány együttesét a csalás hármas hatalmának nevezte (Contra Symmachum II 39-50). Ugyanakkor egy vértanúról szóló látomását színes festményként írta le (Peristephanon IX: Passió Cassiani Forocorneliensis). Hippolytos mártír sírjánál pedig teljesen természetesnek vette a mártírium natúr képi ábrázolását (Peristephanon XI: Ad Valerianum episcopum de passione Hippolyti beatissimi martyris 123-144). Aranyszájú Szent János a 4. század végén homályosabb véleményt közvetítve, a Makariosnál található, képbálványozást elvető pogány nézetből kiindulva a képalkotást a halottakra való képi emlékezés részben jogos vágyából eredeztette (Eph hóm. 19). Nazianzosi Szent Gergelyhez hasonlóan ő is ismertette az angyalábrázolást (De incomprehensibili Dei natura 3, 318-322). Didaktikai szempontból elfogadta a mártírábrázolás szükségességét falon, pecséten, tálon, mindenhol (Homilia in Meletium; contra lulianum; In Acacium martyrem). Tagadta viszont Krisztus leképezhetőségét (Homilia adpopulum Antiochenum 5.) és lenézte a profán képeket (Flomilia in Ps 145). Caesareai Eusebios (Kr. 425 Ephipanios Theodosius császárnak írt leveléről Bugár István bizonyította, hogy a „bálványt ábrázoló függöny" letépé- se későbbi betoldás - legalábbis ebben a levélben (Bugár 2002). A 4. századi ciprusi egyházatyát képek elvetése szempontjából mégis konzervatívnak tarthatjuk, hiszen Origenes ellenessége is megnyilvánult (Levél Jeruzsálemi Jánoshoz).
