Gábor Olivér: Sopianae késő antik temetői épületei (Kaposvár-Pécs, 2016)
7. Falfestmények, mozaikok és szarkofágok
7.1. Az ókeresztény képekre és előtörténetükre vonatkozó írott források 107 voltak valamely újszövetségi eseménnyel is (Vanyó 1988 53-54). Legnépszerűbb kép talán a Bűnbeesés-jelenet volt, mely magyarázatot adott halandó mivoltukra. Gyakori volt még Noé, Ábrahám, Mózes stb. E tekintetben a római katakombák (főleg a Via Latina elit tulajdonú katakombája) és a pécsi temető festményei közt nem csupán a fennmaradt falképek számában van nagy különbség, hanem az ószövetségi jelenettípusok variációit nézve is. Úgy tűnik, hogy Sopianaeban a 4. század második felére már csak a legletisztultabb - talán leggyakoribb - jelenetek ábrázolása ért el, a katakombákban ritkábbnak számító jelenetek pedig nem. Az írás az embert tekinti az igazi képnek (Jn 14,23; 2Kor 6,16) - erre az ókeresztény írók egy része többször vissza is utalt. Valóban igaz, hogy a műalkotás, a leképezés mindig lemarad az eredeti mögött, a művészet feltartóztathatja a szellemet az érzékek világában (Vanyó 1988 9). A tanult keresztény auctorok többsége felismerve a pogányság e jellemzőit, azokat a keresztény szokások közül igyekezett kigyomlálni. Ahogy azonban a zsidóság,421 úgy a keresztények sem maradtak következetesek a képek tiltásában. A kevésbé filozófus hajlamú ókeresztények néha naivan vagy öntelten, de természetes módon lelkesedtek a még jelentős részben pogány környezetük keretei közt mindig is létező képekért. A gnosztikus szektáké a képek ókeresztény„újrafelfedezés- ének"érdeme (Eusebios, Egyháztörténet 11,13,6), hiszen a kép maga nagyon is fontos volt (1 Móz 1,26-Vanyó 1988 21). A 4. század első felében Nagy Constantinus császár az ókeresztény környezetbe belopta a pompát, a 4. század 2. felére pedig megszületett a képtilalom konszolidálásának elméleti alapja, a szimbólum-ábrázolás szükségességével, illetve az oktalanok és írástudatlanok tanításával indokolva.422 A Coemeterium Maius erre az időszakra tehető festményén már térdeplő emberpár fohászkodik az álló mártírhoz, vagy Hermész katakombájában az ábrázolt halottat az apostolok gyámolítják Jézus ítélőszéke előtt (Brown P 1993 67 91). A liturgikus élet ihlette a megjelenő elbeszélő képi stílust, melynek első emlékei (gyógyítási jelenet, Péter vízen járása, asszonyok Krisztus sírjánál) az üldöztetés idején, a 230-as években épült Dura Europos-i templom keresztelőkápolnájában maradtak fenn. A művészet hatásának korábbi, negatív megítélése pozitív irányba fordult és előtérbe került az Igazság megismerését elősegítő szerepe. Ez a didaktikai, sőt valláspedagógiai és keresztény-andragógiai indíttatás sokaknál később is visszatért 423 Zakeus és Apollonius 5. század eleji párbeszédében nyíltan megjelent a probléma. Összehasonlították a pogány képimádatot (veneratione) és a keresztény képtiszteletet (salutatur), felmentve az utóbbit (Consultationes Zacchaei monachi cum Apollonio philosopho 128). A képek keresztény környezetben a Kr. u. 7-8. századig tartó sikertörténete természetesen óriási fordulatot jelentett korábbi kategorikus elvetésükkel szemben. Ez a lendület talán csak az iszlám képtilalom hatására tört meg és torkollott a bizánci képrombolásba. Az alábbiakban a pécsi temető vizsgált korának végéig, vagyis az 5. század közepéig tartó időszak képekre vonatkozó ókeresztény irodalmát ismertetjük röviden. A Kr. u. 1-5. században a képek viszonylatában alapvetően négyféle magatartás lelhető fel. Az elhatárolódó (kivételt alig ismerő), az elhatárolódáson túl még szankciókat és tettlegességet is kilátásba helyező, a képet hasznosnak tartó, de a bálványozást még tiltó és végül a képekért kifejezetten lelkesedő.424 Először a képeket eleve elvetőket soroljuk fel. János az őt titokban lefestető és megkoszorúzó Lykomedest arra oktatta, hogy az igazi képmás maga az ember, színei pedig az erények. A festményt holt képnek nevezte {Acta Johannis, 26-29). A képekkel viszonylag sokat foglalkozó Alexandriai Kelemen (Kr. u. 200 körül) tekintette ugyanígy élettelennek a szobrokat. Pygmalion történetére hivatkozva mégis fenntartotta azok démonok általi megszállásának lehetőségét és tiltotta hasonmások készítését. Különbséget tett bálványimádás és művészet között, elismerve az utóbbit. Isten igazi képmását természetesen ő is az emberben látta (Protr. IV 51,3-6; 57-58; 59,2; 62,2-4; 98,1-4). A pecsétgyűrűk képeiről szólva, szükségességük okán néhány kép ábrázolását elfogadta (galamb, hal, hajó, lant, horgony, halász). Egyebekben a mózesi képtilalomra hivatkozva tolvajnak nevezte a képkészítőket (Paed. Ili 58-60; Stromateis^J 5,28 6,36,3-416,147,3-148,1; VII 5,5). Irenaeus (Kr. u.2. század) adott először hírt a karpokratiánus eretnekek által készített Krisztus-képekről. Imádatukat pogány szokásnak nevezte {Adversus haeres I 20,3-4). Athenagoras apologéta (Kr. u. 2. század) kérvényében szintén bálványimádásnak találta a képmások tiszteletét, nála a képek mintájául eredetileg nem Istenek, hanem emberek szolgáltak (Legatio 421 A diaszpóra 4. századi zsinagógáit pogány képekkel is díszítették (Id. gorgófő ábrázolása a korazini zsinagógában). 422 A mártírábrázolások népszerűsége ekkoriban nőtt meg, de védőszentként való művészi bemutatásuk lehetősége igazán a 4. század végére körvonalazódott csak. 423 A4, században épült bazilikák kifestését is a hívők emlékeztetésének célja indokolta (Lanciani 1892 211). 424 James D. Breckenridge a képi ábrázolásokhoz kapcsolódóan háromféle álláspontot sorolt fel a Constantinus előtti időszakból: a 2. századi ókeresztény írókét, akiknek nem volt koncepciójuk a témával kapcsolatban, a 3. század első felébe tartozókét, akik ellenségesen viszonyultak a képekhez, és végül a 4. század legelején írókét, akik kimondottan háborút indítottak ellenük (Breckenridge 1978 367). Mint látni fogjuk a képek korabeli megítélése ennél jóval sokrétűbb és helyenként megengedőbb.
