Eperjessy Ernő: Regionális cselédszótár. A zselicségi uradalmi cselédek regionális szótára 1900-1950 (Kaposvár, 2010)
Szöveges nyelvjárási szemelvények
(Kik voltak a szervezői?) A Tód vót. Úgy asztán a másikra nem vélekszök. Három vót, de ára a kettőre má nem... Mozsgóru hitták a csöndéröket. A csöndérök kigyüttek és kikérdöszték és akkor odaállították ükét a falhó. De nem dógozot senki. Strájg vót. De csak égy nah vót. Amöllik nap ekeszték. Mire ára kerűt, hogy este lőtt, akkor má évitték ükét Szigedbe. Em még kislám vótam, nem nagyon vélekszög vissza rá. Meszteláb hajtották ükét a küjesuton. (Arról meséljen, hogy az első háború idején mi történt magával!) Történt ez velünk tizennégybe, amikor kitört a háború. Akkor a férfiak helöt nekünk asz- szonyoknak köllöd dógozni. Vót ottan éty segéttiszt, Somogyvári vót a neve. Gyüttek a levelek afrontru. Assé akarta, hogy ászt elóvassuk. De a hadiasszonyogba csak ketten tuttunk Írni, mer vótunk nyócan. Mökhoszták a levelet a mezőre. Óvásiunk. A segéttisztneg vót él lova, avvá járt, éty kis kordéba. Mikor a másik asszonyok möglátták, annyirán mögijettek, hogy észalattak. De én csak óvastam a levelet. Éty kétágú vélla vót nálam. Ott átam a táblába, égy rakázs búza mellett. Hát am mög körü-karikára avvá a nagy lóvá mellettem, hogy ü agyontipor. De én avvá a kétágú véllává mindig bököttem feléjje, hogy asz, szóval nem mert rámgyünni. Mer én mökszurtam vóna. Mög én, de nem mert rámtiporni. Azér akart rámtiporni, hogy mér átam mög levelet óvasni. Mér nem dógosztam? Azér. Éccér mök kin dógosztunk a Hidegódalba. Fürésztelepné. Dógosztak ot többeken is: Lukafa, Terecsöny, Korcsány, Szemmárton... így ezök az embörök mondogatták, hogy kevés afüzetés. Mer éty koronájér dógosztunk. Röggé három órátu, este nyócig. Mög mék tovább is. Mer hüssé köllöd dógozni. Akkor összebeszétek, hoty kérgyek két koronát. Es kértem. Odamöntem és asz montam: - Jónapot kívánok kasznár úri Kérőm szépön szivesköggyék möganni a két koronát. Leszakad rólunk a kizs gönc, hogy vöhessüng valami kis kartont legalább. Am mög aszonta neköm, hogy máj szarik. - Ez asztán ölék szép égy uriembörtü - mondom. Ez asztán ölék szép füzetésnek! - Hát - aszongya, máj bíborba, bársomba akartok járni? Az atyauristentöket! Bíborba, bársomba járni! Em mög montam neki: Kasznár úr, kérőm szépön! Szivesköggyön akkor észt a naty ponyvát odaanni. Mögvargyuk szoknyának. Akkor monta édösapámnak: - Hallod Jusics, hoty pofáz a lányod? - aszongya. Mast röktön hazazavarom. El izs zavart. Elindútam hazafelé. De akkor az összes népfölát, ézs gyütt. Hát nem gyüttem messzire, mer aszongya: - Jusics! Parancsujj a lányodnak! - aszongya. Nédd, ez a sok marha mind mögy utána! De sénki nem szót ész szót sé. Embör, lány, gyerök, ot mindönki gyütt. Akkor éggy monta, hogy: - Ha ez émögy, akkor mink is mönnyünk. Akkor kátozot neköm, hogy gyüjjeg vissza. De nem gyüttem. Csak möntem. Hát ü gyütt el utánnam. Mikor má édösapám monta: Gyere vissza lányom! - akkor visszagyüttem. Akkor monta a kasznár, hogy: Mökkaptyátok. De én a kastéba izs bejáró vótam. Zsurúnyi. Mindön. Ot monta a csalággyának, hogy én többet a kastéba be nem töhetöm a lábom. Az annya vót éty hetfenéves asszony, mög a felesége, mög a lánya éty kisasszony. Annyirán róttak, hogy csak uty hasított. Mer azok szerettek, jó dógozs vótam. Akkor mög mög’gyüttek a hadifoglok. Húsz hadifogoj, oda a pusztára. Ezök mellé köllött szakácsnő. Akkor a kasznár engöm álitott oda, hogy mönnyek. Aszonta: muszáj! De 298
