Eperjessy Ernő: Regionális cselédszótár. A zselicségi uradalmi cselédek regionális szótára 1900-1950 (Kaposvár, 2010)
Kik voltak az uradalmi cselédek?
feljegyzésére is kiterjesztettem. Az anyag nagy része elnagyolt fonetikus lejegyzéssel került leírásra, számos szalag ma is lejegyzetlen. A gazdag szövegarchívumot aztán a már említett monográfia megírásánál hasznosítottam. A szövegarchívum tartalma szerint: élettörténetek, visszaemlékezések (memorátok), mesék, mondák, dalok, népzenei felvételek, szómagyarázatok stb. A tulajdonképpeni cselédszótár az 1960-as években készült és 1971-ben állt össze. Azóta a dialektológia természetszerűleg sokat fejlődött. A mai regionális lexikográfiai elváltozásoknak, a korszerű minősítőrendszer követelményeinek, ajánlásainak részben tudok eleget tenni. A jelen szótár célja, hogy a már több mint fél évszázada letűnt cselédvilág nyelvi sajátosságait - ha kevésbé korszerű formában is - az utókornak átörökítse abban a reményben, hogy belőle - akár századokkal későbben - a köznyelv, az irodalom, a nyelvtudomány, a művelődéstörténet mint forrásból meríthessen. Kik voltak az uradalmi cselédek? Pezenhoffer Antal szociológiával is foglalkozó neves jezsuita történész kutató 1931- ben így határozza meg a cselédség fogalmát, akiket az irodalom és a közvélemény általában csak béresnek emleget: „A gazdasági cselédek azok, akikhez a legtöbb poézis, a legtöbb hangulat a legtöbb kedves emlék köt minden magyar embert. Hiszen a csikósok, gulyások, a juhászok és juhászbojtárok azok az emberek, akiket a huszadik század prózai világában úgy nevezünk, hogy gazdasági cseléd. Ezek életéről, boldog vagy boldogtalan szerelméről, öröméről, bánatáról szóltak azok a nóták, mellyel dajkánk vagy jó anyánk álomba ringatott, ezek voltak az örökszép és tipikusan magyar dalok szerzői, ezek életéről húznak a cigányok, ezek lakták a pusztákat és főzték a „gulascht", melynek révén ismer és szeret bennünket a külföld.” Illyés Gyula, aki e kérdésben a legilletékesebb, néhány évvel későbben a Puszták népe c. művében (1936) már reálisabb és hitelesebb képet festett az uradalmi cselédségről, amelyből ő maga is való volt:„A puszta... a Dunántúl a nagybirtok közepén épült s néha egész faluszámba menő cselédlakások, istállók, fészerek és magtárak együttesét jelenti... A cselédek egy tető alatt, hosszú, földszintes házakban laknak..., a tömeglakások beosztása olyan, hogy két-két szoba közé esik egy szabad tűzhelyű közös konyha... Belső-Somogyban nem egy cselédházat láttam, amelyen még kémény sem volt, a közös konyhából a füst az ajtón ömlött ki, s a szobákban több család lakott együtt. Amiről helyes képet csak úgy alkothatunk, ha meggondoljuk, hogy a cselédek elég szaporák, körükben egy család általában hat-hét, sőt nem ritkán még ma is tíz-tizenkét lelket jelent. Az istállók és fészerek között találomra elhelyezett cselédházak előtt és mögött pár lépésre sorakoznak a cselédek konvenciós disznóinak és tyúkjainak óljai, melyek az etnográfusok megállapítása szerint még ma is az őshaza építészeti elvei szerint épülnek, néhány dúcból, tapasztott sárból és szalmából. Magyarország művelhető területének csaknem felét a puszták cselédei mívelik. Erkölcsben, szokásban, világfelfogásban, de még járásban és karjának mozgatásában is ez a népréteg minden másiktól élesen különbözik. Még a falvak mögött is eldugva, és elzárva, tökéletes elszigeteltségben él..., a pusztát szinte sohasem hagyja el. Az bizonyos, hogy ami szépet, jót 9
