Horváth János: Rippl-Rónai emlékkönyv, 2008

Pitacco és Scholz mérnök társaságában. Itt meg kell emlékeznem azokról a vidám, kedves „szerenádok"-ról, melyeket Pitaccótól kaptunk. Már javában lefeküdtünk - néha már az álom kerülgetett bennünket, amikor egyszer csak, nagyon pianisszimo, felhangzott Pitacco hegedűjének hangja a kis előtérben. Scholz mérnök a hegedű tokján adta a kíséretet. A nóta vége rendszerint az volt, hogy Lazarine néni kénytelen volt gyorsan magára kapni a pongyoláját, mert ha késett az ajtónyitás, amelyet csak az eléje tett éjjeliszekrény védett meg az esetleges betolakodóktól - egyszerűen belökték az ajtót. Ilyenkor illő volt megkínálni a vendégeket egy pohár borral vagy likőrrel - ami éppen volt, - és ha ennek eleget tett Lazarine néni, vendégeink elégedetten odébbálltak. Ez a kedélyes együttlét sokat javított lelkiállapotunkon, könnyebben elviseltük a zárt helyen létet, annál is inkább, mert miután Lazarine néni és én franciáknak voltunk számon tartva, bármikor bemehettünk Le Puy-be és vihettünk magunkkal másokat is, akikért felelősséget vállaltunk. így többször kijártunk és Márta barátnőmmel élveztük a szép város nevezetességeit. Egyszer fel is mentünk a Szűzről elnevezett hegyre és gyönyörködtünk a városra nyíló csodálatos kilátásban. így fedeztük fel a hegy lábánál lévő német hadifoglyok táborát. Éppen az udvarban játszadoztak egymással és őreikkel. A Le Puy-ben lévő civil és hadifogolytáborban uralkodó bánásmód nagyon emberséges volt és semmiben sem hasonlított Kunz Aladár „Fekete kolostorára". Rippl-Rónai József: Pitacco hegedűművész elmondja szenvedéseinek történetét, 1914. &&J 75 Ф^>