Honti Szilvia: Gördülő idő, 2007

LELŐHELYEK - Honti Szilvia–Márkus Gábor: EZÜSTFIBULÁK BALATONSZEMES-SZEMESI-BEREKBŐL

136 HONTI SZILVIA-MÁRKUS GÁBOR A germán népek római korban általánossá váló fibula viselete a kora népvándorláskorra jelentős változásokon ment át. Az eredetileg a lepelszerű ruhák összetűzésére szolgáló, egyszerű kivitelű ruhakapcsoló tűk szerkezeti részeit - elsősorban esztétikai okból - különféle formájú lemezekkel takarták el. E fejlődési folyamat nyomán alakult ki germán területen az a felépítésében is új fibulatípus, amelynek testét egy részből öntötték, és erre szerelték fel a tényleges kapcsolószerkezetet. A fibulák felületét gazdagon díszítették, ami koronként és népenként igen változatos lehetett; alapanyaguk, kivitelük és méretük egyértelműen utalt egykori viselőjük társadalmi rangjára és gazdagságára, esetenként származására is. Az 5. század folyamán a viseleti szokások átalakulásának köszönhetően másodlagos jellegük is hangsúlyosabbá válik. Funkcionális szerepük háttérbe szorul: mind többször találkozhatunk díszfibulákkal, melyek ekkor már nem a viselet szerves részeként, hanem sokkal inkább ékszerként kerülnek a ruházatra. Jól nyomon követhetjük ezt a változást a szemesi temető sírjaiban is. A 269. sír idős asszonyának köpenyszerű ruháján nyilván funkcionális szerepet töltöttek be a fibulák (121. kép), akárcsak a 268. sír kislányának felsőruházatán (Id. 117. kép). Ezzel szemben a 150. sír középkorú hölgyének ruházata már a hagyományos fibulaviselési szokásoktól eltérő használatról tanúskodik. Az 5. század folyamán általánossá váló divatnak megfelelően a fibulákat deréktájon találtuk, és minden bizonnyal a felsőruhát összefogó öv összetűzésére szolgáltak (Id. 117. kép), ugyanakkor germán szokás szerint ezzel rögzítették a derékról lelógó szalago(ka)t, amelyen esetünkben három, amulettként értelmezhető kő található. A 6. századi germán temetőkből számos példát ismerünk, ahol magukat a fibulákat is ezekre a lelógó szalagokra tűzték. A temető négy sírjából összesen hét aranyozott ezüstfibula került elő. Ezek díszítésük és formai jegyeik alapján két típust képviselnek, ám készítési technikájuk megegyező. A fibulák alapanyaga ezüst, a testet kétrészes forma segítségével öntötték. Az így elkészített nyers munkadarabot csiszolással és véséssel finomították ennek nyoma különösen jól megfigyelhető a 268. sír egyik fibulájának lábán. Poncolással állították elő a valamennyi darabon megtalálható álgyöngysor (álfiligrán) díszítéseket. Ezzel a díszítéssel általában szerkezeti részek csatlakozásánál találkozhatunk - valamennyi öntött gombos darabnál a gombok tövén, a kengyel két oldalán a 268. és 269. sír darabjainál, illetve a kengyel és láb találkozásánál a 267. sír előbbiekkel azonos típusú, ám nagyobb méretű fibulájánál. Az utóbbinál a kengyel és a félkörös rugólemez találkozásánál a díszítés alapjául szolgáló borda ugyan megvan, de készítője a poncolást már lefelejtette róla. Szintén álfiligrán dísz keretezi a 150. sír ovális és a 267. sír félkör alakú rugólemezét. A fibulák talán legszembeötlőbb eleme a kengyel és a láb teljes hosszában, azok középmezőjén található ornamentikus niellódíszítés. Ez a speciális ötvöstechnika (a vésett mintázatba ezüst, réz, kén és bórax keverékéből álló ötvözetet olvasztanak) római közvetítéssel jut el a korai középkor germán népeihez, akiknél az 5. század során válik gyakran alkalmazott díszítőelemmé. Az egykori mester a niellós díszítés elkészítését követően - annak felületét értelemszerűen kihagyva - a fibulák teljes előlapját arannyal futtatta. A három különböző színű fém együttes alkalmazásának, valamint a rugólemezeken található meander, illetve a kengyel és a láb peremén végigfutó ékvésés díszítésnek köszönhetik a fibulák azt a sajátos fény-árnyék hatást, amely igazán kiemelkedő ötvösremekekké avatja őket. Külön álló, párhuzam nélküli típust képvisel a 150. sír fibulapárja (222. kép). A kengyelen és a lábon található díszítmények ugyan a temető többi fibulájától erősen különböznek (akárcsak a lekerekített lábvég vagy a kengyel és láb félkörös metszete), ám ezekre számos példát találhatunk itáliai és németországi alemann temetőkből származó példányokon. Az ovális rugóié-