Honti Szilvia: Gördülő idő, 2007

LELŐHELYEK - Kiss Viktória-Sebők Katalin: BALATONSZEMES-BAGÓDOMB

116 KISS VIKTÓRIA-SEBŐK KATALIN 202. kép Agyag emberábrázolás töredéke (fej elöl- és hátulnézetben) 103. kép A dunántúli vonaldíszes kerámia kultúrája kései időszakának edénye objektumok nem feltétlenül, sőt valószínűleg nem mind egy időben keletkeztek - inkább a domb magasabb részén elhelyezkedő kisebb, térben folyamatosan változó területet birtokba vevő, hosszabb idő alatt lassan mozgó településként képzelhetjük el a korabeli falut. Az idősebb és fiatalabb korszak jelenségei és a tárgyi leletanyag nagyfokú hasonlósága felvetik annak lehetőségét, hogy a két települési periódus között egyáltalán nem vagy csupán rövid ideig volt lakatlan a terület. Lehetséges épp ezért az is, hogy az átmenetet jelentő megtelepedési periódus objektumai a dombnak a feltárt területen kívül eső részén, esetleg más, közeli lankákon volnának megtalálhatóak. A házak körülbelüli méretére csupán egy, három sorban elhelyezkedő oszlophelyekből álló házalaprajz utal. Ez, továbbá a rendszertelenül előkerült cölöplyukak és a különféle tároló- és szemetesgödrök között megfigyelt, üresen maradt területek (házhelyek?), illetve az ezeket kísérő hosszú, árokszerű gödrök - amelyek más lelőhelyeken is a kultúra házainak két hosszanti oldala mellett fordulnak elő - rajzolják ki a település szerkezetét. Mindezek alapján a falu házai hosszú téglalap alakú, mintegy 4-6 x 10-15 m-es, földfelszínre épített, cölöpvázra font és sárral tapasztott sövényfalú (ún. paticsfalú), feltehetően nádtetős épületek lehettek, amelyek falát az előkerült paticsdarabok tanúsága szerint gondosan bemeszelték. A házak rövid oldala a Balaton felől érkező, uralkodó szél irányához igazodva északra mutat. A feltárt területen tíz-tizenöt „házhelyre" következtethetünk, de ennél minden bizonnyal kevesebb ház állt egy időben a dombon. A növénytermesztés módszereinek fejlődésére és a telepek körzetében egyre növekvő megművelt területekre, ezzel párhuzamosan az erdőségek kiterjedésének csökkenésére utal, hogy a településünk korát követő időszakban, az újkókor végén már a Balaton medrének fúrásmintáiban is megtalálhatók a termesztett gabonák pollenjei. Az állatcsontok előzetes vizsgálata szerint a tenyésztett állatok között nagy számban volt jelen a szarvasmarha, illetve a juh és kecske, de előfordul az őstulok is. A csontok elemzéséből a vadászott állatfajok is megismerhetők. A település folytonossága mellett szól - a kő- és csonteszköztípusok változatlansága mellett - az a (valószínűleg edényről letört) fejtöredék (102. kép), amelynek egykorú párhuzama Aba-Felsőszentivány telepéről ismert, s amelynek kiképzése szinte tökéletesen megfelel a telep korai időszakából előkerült ábrázolásénak. A fiatalabb időszak leletanyagában leginkább szembetűnő különbség a kerámia összetételének változása - nem véletlenül, hiszen elkülönítésének alapját főként e lelettípus szolgáltatta. A barbotinnal díszített edények aránya drasztikusan csökken, a nagy, többszörösen tagolt fogóbütykök helyett apróbb, benyomott közepű kerek, ún. „csészés" bütykök válnak jellemzővé. A finomabb kiképzésű kerámiánál meghatározó a gömbszeletes formák, kónikus tálak és a bomba alakú edények nagyarányú megjelenése. A bemélyített díszítések vonalai finomodnak, míg a minták összetettsége jelentősen növekszik: egy vagy több párhuzamos vonalból álló ívesspiraloid és geometrikus minták jelennek meg, amelyek nem ritkán az edény teljes testét fedik (103. kép). Az észak-dunántúli területekkel való kapcsolatot jelzi a telepen talált néhány korai kottafejes díszű töredék is. A feltárt területen összesen hat, a dunántúli vonaldíszes kerámia kultúrája telepeihez köthető zsugorított csontvázas sír került elő. Ez igen sok a korszak eddig ismert temetkezéseinek számához mérten, ám a telep becsült lélekszámához képest - mint a vonaldíszes kerámia kultúrája telepeinél általában elhanyagolható. Ennek oka a síroknak az idők során történt megsemmisülése lehet, de valószínűbb a teleptől elkülönülő temetőkbe vagy sírcsoportokba temetkezés, illetve olyan temetési rítus, amelynek során a test nem kerül földbe vagy megsemmisül. Utóbbi esetek a közösség egyes tagjaival való eltérő bánásmódra utalnak, melynek alapja lehet rang, illetve a csoporton belül elfoglalt valamely különleges helyzet, származás, kor, nem, de akár az elhalálozás módja vagy körülményei is. A testet eltérő mértékben behajlított-