„A szépség Kertjében…” - Népművészet mesterei a Dél-Dunántúlról, 2006

A faragók között különleges helyet foglal el Szatyor Győző és Szentkereszti István, hiszen művészi tevékenységük részben túlmutat a népi iparművészet keretein, ugyanakkor alkotásaik egy része szervesen kapcsolódik népi kultúránk gyökereihez. Gosztonyi Zoltán is a népművészet legkorábbi rétegeiben keresi azokat a formákat, melyeket a jelen kor színterére emelve tölt meg tartalommal. A szövés évezredes hagyományának folytatói voltak azok az asszonyok, akik 1952-től szövetkezeti keretek között szőtték a textíliákat. A céhrendszer idejében takácsmesterek dolgoztak a falusi emberek számára, majd a szervezet megszűnésével (1872) és a takácsok létszámának csökkenésével a gazdag mintakincs leegyszerűsödött formában az asszonyok kezén maradt fenn a 20. század közepéig. Baranyában, Somogyban és Tolnában is számos olyan település volt, ahol az asszonyok közül többen nemcsak a megtermelt kender és len fonallá történő feldolgozásához és annak egyszerűbb vászonná szövéséhez, hanem díszesebb darabok elkészítéséhez is értettek. A Népművészet Mestere kitüntetettjei közül (20 fő) többen gyermekként nevelődtek bele a szövés munkamenetébe, mások felnőttként sajátították el a fogásokat. A Sárközben, az Ormánságban, a Dráva mentén, a Zselicben és Belső- Somogy egyes falvaiban még a II. Világháború előtti években is szőttek az asszonyok. Decsen, az 1952-ben megalakult szövetkezet alapító tagjai közül többen már az 1930-as évektől piacra dolgoztak. Ezt a tudást vitték tovább (Bali Istvánné, Széles Józsefné, Dér Józsefné, Perity Mihályné stb.) és készítettek egyszerűbb csíkozású textilek mellett gazdag motívumvilágot megjelenítő szedetteseket is. A saját és az időközben felgyújtott mustrákat alkotó módon dolgozták fel a piac igényei szerint. Kezük alatt nevelődött ki a szövetkezet fiatalabb nemzedéke is, akik közül többen a népi iparművész cím birtokosai lettek. Fodorné László Mária pedig a Népművészet Mestere. Bukovinából kitelepített és Bonyhád-Majoson otthonra lelt Lőrincz Aladárné a székelyek szőttes hagyományait élteti tovább munkáin. Nemcsak a gyermekkorában megtanult mintákat szövi, hanem gyűjtőmunkájának eredményeként újakkal is kiegészítette azokat. Gazdag mintagyújteménye állandó variálásokra ad lehetőséget, megtartva a székelyekre jellemző szigorú szerkesztési módot. Fábián Mártonné szintén Bonyhádon él, aki a bukovinai andrásfalvi szőttesek legjobb ismerője. О is az elődök mintakincse alapján dolgozik, melyek között olyan is fellelhető, mint például a "kégyófejes", mely a keleti népek szövéshagyományához kapcsolódik. Baranya és Somogy megye vegyes nemzetiségű lakosságának is kifinomult, gazdag szövés mintakincse maradt fenn szinte a 20. század közepéig. Az Ormánságban, Drávaszögben és Szigetvár környékén nagy mennyiségben szőtték a sima- és bodorvásznat, melyből abroszokat, ágyravalókat, ünnepi- és gyászöltözeteket varrtak. A német falvak asszonyai nem szőttek, de a horvátok, szerbek és Baranyában is megtelepedő bukovinai székelyek, moldvai csángók ugyancsak magas színtű szövéshagyományt tudhattak magukénak. így nem volt nehéz a Baranya Megyei Háziipari Szövetkezet megalakulása után megtalálni azokat az asszonyokat (Borbás Mihályné, Maticsányec Márkné stb.), akik elődeik mintakincsét tovább tudták éltetni más társadalmi rétegek öltözködésében és lakáskultúrájában. Szalavári Imre a háború után jól prosperáló szövőüzemet működtetett Hosszúhetényben, amit szövetkezeti munkára cserélt fel. Szövő-tervező munkája során egyik legfontosabb feladata volt a kézi szövésű paraszt szőttesek mintakincsének mechanikai gépekre való átültetése. A minták egy részénél ez kivitelezhető volt, aminek eredményeként bútorszövetnek, abrosznak, ruhaanyagnak való végvásznak hagyták el a műhelyeket. A szedettes technikával készült árut továbbra is a kéziszövők állították elő, akiknek a munkáját Kálmán Endréné fogta össze. Feladata volt az egykori minták újszerű textíliákra való átdolgozása is. О nem szőtt, de tervező munkája révén a szövés minden fortélyát ismerte, mert csak így tudott értelmezhető, a gyakorlatban is kivitelezhető mintákat készíteni. A tervei alapján leszőtt textilek színükben, kompozíciójukban mindig árulkodtak eredetükről, az egyes népcsoportok hagyományvilágáról. Soós Pálné Szaporcán még napjainkban is szövi az Ormánságban egykor divatos mintákat: csillagos-rózsás, gyűrűs, cserleveles, darázslépes stb. Megrendelésre többnyire a hagyományos fehéret készíti, csak egy-egy kérésnek engedve sző színesebb változatokat. A szövéstől eltérően a hímzés technikája nem köti annyira az alkotó kezét, csupán egyes hímzésmódoknál van szükség az alapanyag szerkezetéhez igazodni (szálhúzásos, keresztszemes). A hímzésnél a szabad felület kitöltésének lehetősége szinte kínálta a díszítés fokozását, melyre a népművészet területén számos példát találunk. A magyar népi hímzésnek két nagy csoportját ismerjük: a szűcs- és szűrhímzéseket, valamint a vászonhímzéseket. A szűcshímzések és a szűrhímzések mesteremberek tevékenységéhez kötődött, és nagyobb körzetek lakóinak ízlésvilágát tükrözték. A vászonhímzés motívumvilága inkább csak egy-egy tájegység jellemzője volt, amiről a nevét is kapta (pl. kunsági, hódmezővásárhelyi, sárközi). A vászonhímzéshez az asszonyok, lányok növényi eredetű festékkel színezett gyapjúfonalat használtak, vagy az alapanyaggal azonosat, csak fehérített formában.