Horváth János: Balázs János festőművész emlékkiállítása (1904-1927), 2005
A VERGŐDŐ LÉLEK A kéthetes karácsonyi szünetet Kaposváron töltötte. Az ünnepek bensőséges kötelezettségei szerint, ellátogatott a pártfogóihoz, barátaihoz beszámolni a főiskolai életéről. Bernáthéknál családi képet festett ajándékba. Lerajzolta a hegedülő Caesart és Elvirát. A lányról külön egy nagyon szép arcképet is rajzolt és azt adta néki karácsonyi ajándékul. Visszatérve a Nyugati pályaudvarra, megbetegedett. A MAV pályaorvosa megjegyezte Balázs állapotáról, „Nem csodálom, hogy ebben a vékony ruhában megfázott." Ekkor ír újra barátjának, Bernáth Caesarnak: - „Szeretett kedves jó Caesarom! - A sziszegő, dohogó vasszörnyeteg hátán, kattogó síneken jőve, ismét megkezdtem a „Szent Égi Komédiát!, a nagy táncot, melyhez az élet fújja a muzsikát és mi halandók járjuk rá a táncot, mely hol gyorsabb, lassabb, míg végre a húr a teljes megfeszülést eléri, akkor őrült kalamajkává lesz, mely kavarj a-kavarj a az embert, míg végre jön a Nihil. Ez a rendeltetésünk, csak csináljuk ezt a forgást. Amit itt írok az már egy vergődő lélek éji látomása, gondolata. Lelkemben a legideálisabb gondolatokkal jöttem el hazulról, a legszebb gondolatok egymást érték a fejemben és midőn ideértem, mind mind szertefoszlott, széttépte a „Reál". Idegeimnek jól esett a szép gondolatokban való gyönyörködés, olyan jól éreztem magamat, de csak mindig egy-egy gyorsan tűnő percig, mert én nem tudom, valami nem tudom kimondani micsoda, folyton odatolakodott a legszebb gondolataim közé. Valami remegés féle, bizonyos szkepszis, egy felhőszerű melankólia, amely amúgyis melankolikus lelkemre még sötétebb árnyat vetett, hogy az öntépelődés keserves kínjait még jobban érezzem, hogy emésszem idegeimet." - A naplószerű vallomás azt a csalódását fejezi ki, amit a budapesti és a főiskolai élet okozott számára. Barátja levélben bíztatta kitartásra, hogy a fővárosi élet ritmusához képest Kaposvár „álló tó". A művész számára jobb a mozgalmas élet. - „Álló tóban lakik a béka." - folytatja Balázs a levelet. - „aranyos igazán aranyos, drága Caesarom - de szívemhez nőttél - (alig látok, könnyezik rádgondolva a szemem) - nálam az én énemmel talán ez kivétel, mert amit én itt is, másutt is írok, mondok, vagy nem tudom én, az mind hallgató számon, de mozgó és érző lelkemből jön, hogy aki a szívemhez nőtt, az benn is van. Hogy nem szeretek beszélni? Azt én nem tudom miért van. Én csak nézni, gondolkodni és hallgatni szeretek - talán olyan önvallomás féle ez, ne vedd zokon - szeretem a Csendet, melyben a Végtelenség megjelenik, azt a süket - nekem ugyan nem az - Csendet, hol s amelyben az idegek valamitől pattanásig izgatottak, hol a józan ész eltűnik, sírni, ordítani, hentergőzni, vagy magamat kitárni, ölelni, csókolni, kit? Mit? A világot? Önmagamat? Vagy letérdelni és imádni azt a végtelen jó Istent, Krisztust és a szenteket, egy darabot felvenni a földről, telesírni, megcsókolni, eldobni a végtelenbe, oda hol a Szellem lakik, oda neki, egy könnyes, csókos rögöt, melyet egy 33
