A Merics gyűjtemény, 2002

A MERICS GYŰJTEMÉNY A MERICS - JELENSÉG A fentinél nehezen találhattam volna pontosabb címet arra, amivel e kötet olvasója és a képek lapozója találkozni fog: egy szabálytalan gyűjtemény és egy szabálytalan gyűjtő portréjával. A két világháború közötti hazai műgyűjtés és az ehhez kapcsolódó magánmecenatura anyagi forrásait az ötvenes évek totális diktatúrája ugyanúgy elapasztotta, ahogyan fölszámolta a művészeti élet korábbi nyilvános fórumait a különféle egyesületeket ugyanúgy, mint a műkereskedelmet és a független kritikát. Az egyetlen párt csak egyfajta, a múltról, jelenről és jövőről központilag meghatározott és szigorúan körülírt gondolkodást és ugyancsak egyetlen stílust engedélyezett. Később, a diktatúra „olvadásá"-nak idején persze láthatóvá lettek a műtermek mélyén, rejtve készült valódi művek, és az is kiderült, hogy minden tiltás ellenére nem halt el egészen a gyűjtői szenvedély sem. Visszaszorulva az intim baráti szférába, roppant szerény lehetőségekkel élve, és ennél is szerényebb támogatást nyújtva a művészeknek, a legnehezebb időkben is akadtak olyanok - leginkább egy-egy orvos vagy ügyvéd - akik vagy, mert ráéreztek a lehetőségre, hogy most ténylegesen „áron alul" lehet komoly értékekhez hozzájutni, vagy mert egyszerűen erkölcsi kényszert éreztek segíteni azokon a páriákon, akik nem tudtak, nem akartak beállni a hatalom szolgálatába. A hatvanas évek második felében az általános enyhüléssel is szinkronban, szinte a semmiből lépett színre a kortárs művészet gyűjtőinek egy új nemzedéke, s növekedett, szélesedett tovább a hetvenes évtizedben. Ekkor alapozódtak meg az olyan - mára legendás hírű - gyűjtemények, mint Kolozsváry Ernőé, Pogány Zsolté, Vörösváry Ákosé - hogy csak jelzésszerűen emlékeztessünk néhányra. A hetvenes évektől mind megszokottabbá lett, hogy a magángyűjtemények nyilvános kiáUításokon mutatkoztak be, öntudattal igényelve rangjuk elismerését, miközben már maguk is rangot adhattak azoknak a művészeknek, akiknek munkáit befogadták. Itt és most persze sem helyünk, sem módunk nincsen arra, hogy akárcsak hozzávetőleges vázlatát adjuk a közelmúlt évtizedek magyar műgyűjtés-történetének. Elég annak a ténynek a megállapítása, hogy mára az ismert jelentős műgyűjtemények nemcsak az egyes életművek föltárásában játszanak megkerülhetetlen szerepet, hanem sokszor bizony befolyással lehetnek a tágabb horizontú művészettörténeti kutatás irányainak meghatározására is. 1997-ben rendezhettük meg a székesfehérvári Szent István Király Múzeumban Merics Imre gyűjteményének az első, nagy, átfogó kiállítását. Magam - mint művészettörténész is - örökre lekötelezettje leszek barátomnak, Pinczehelyi Sándor festőművésznek, aki először vezetett el a tormási állatorvos házába. Amikor hosszú órákon át ismerkedhettem egy hihetetlenül kedves, eleven emberrel és valószerűdenül valóságos környezetével az apró baranyai falucskában, akkor gyűjteményének nem is a nagysága vagy elképesztő gazdagsága nyűgözött le elsősorban, inkább a meghökkentő kohéziója, természetes összetartó ereje. A kiállítás katalógusához a gyűjteményt már korábban is jól ismerő Várkonyi György írt értő bevezetőt. Ebben nagyvonalakban fölvázolta a keletkezés és a lassú, következetesen sokfelé tekintő, minden tudós művészettörténeti kategóriát és meggondolást szelíden elhárító építés-bővítés történetét, írása végén nem titkolt aggodalommal „a lehetetlent kísértő rendezői kihívás"-nak nevezte a „klasszi-