A Merics gyűjtemény, 2002
Ab, ENY kus avantgárdtól" a „népies-mitológikiis" eszköztárral élő művészekig érő horizontú együttes múzeumi bemutatásának a kísérletét. „Nem lesz tanulság nélkül való - írta - ha mégis sikerül." - Nos, sikerült, amit akkor a kiállításról megjelent kritikák hosszú sora is bizonyított. A siker azonban korántsem egyszerűen a rendezők munkájának volt köszönhető, hanem sokkal inkább annak a különös, mindezideig ismeretlen gyűjtői attitűdnek, amire szövegében ugyancsak Várkonyi György mutatott rá először. Azt mondta ugyanis Mericsről, hogy ez az érdekes ember valójában nem is képeket gyűjt, hanem sokkal inkább barátságokat. Számára elsősorban az emberi kapcsolat fontos, ami - persze mégis csak gyűjtőről van szó - az adott műtárgyak megszerzésében teljesedik egésszé. Merics Imre nem ismeri a haszon kereskedelmi fogalmát, és számára majdhogynem másodlagos a művészeti produktum intellektuális tartalma is. Mindenkori megközeh'tése elsősorban érzelmi: ugyanazzal a nyitott szívvel keresi és fogadja be a műalkotás üzenetét, a színek harmóniáját, a formák rendjét, mint az azt létrehozó művész - az ember - barátságát. Ez a már-már naivan őszinte nyitottság köti össze a stílusukban más-más felé tartó művészek igyekezetét és hitelesíti Merics Imre meghökkentően sokszínű gyűjteményének egységét. Ezért lehetséges az, hogy ebből az anyagból kiállítást rendezzünk akár a legszigorúbb művészettörténet meggondolással válogatva; érdekesebbnek látszik azonban az idézett fehérvári kiállítás - vagy éppen a jelen kötet példája, amikor a gyűjtemény sajátos belső kohéziójára figyelve, annak valódi képét és természetét próbáljuk feltárni a szakmai és nem szakmai nyilvánosság előtt. A kötet első benyomása valószínűleg eléggé vegyes, s ezt a benyomást látszik igazolni egy futólagos statisztika is. E szerint a kifejezetten népművészeti alkotókon b'vül mintegy nyolcvan kortárs mester tárgyait veszi számba a könyv. Közülük hétnek a frissen megjelent - és szűkkeblűséggel igazán nem vádolható! - háromkötetes lexikonban is hiába keressük a nevét. Még kegyetlenebb az eredmény, ha az ugyancsak mostanában megjelent „Magyar képzőművészet a 20. században" című CORVINA kiadványban (Andrási Gábor, Szűcs György és Zwickl András munkája) próbálunk meg utánanézni a Merics-gyűjtemény alkotóinak: a nem egészen nyolcvanból harmincöt nevet egyáltalán nem találjuk meg benne! A hiányzók között persze ott van néhány valóban jeles iparművész is, akiknek szakmájával a négy szerző talán a szükségesnél is mostohábban bánt; vannak tehát olyanok is, akik egy másik válogatásból talán nem maradtak volna ki - köztük néhány vitathatatlan tehetségű fiatal is - és persze szép számmal az un. helyi érdekű művészek, akiknek híre-neve (méltán vagy méltatlanul) nem igen terjed túl a szűkebb régió, Baranya, Tolna és Zala megyék határain, azon a vidéken, ahol Merics Imre a leginkább otthon van. Mindez nem baj, ahogyan az sem, hogy a gyűjtőnek - hasonlóan másokhoz - vannak saját tévedései is. A kötet és a gyűjtemény képe így teljes, ezekkel a szokatlan színekkel és ízekkel nyeri el az olvasó és a néző érdeklődését. - Ha úgy tetszik, amit itt látunk az nem más, mint művészettörténet „alulnézetből", kortárs magyar művészet, ahogyan a tormási állatorvos fedezte föl a maga számára. Önmagában is izgalmas látni azt a folyamatot, amely a környezet népi kultúrájának a gyűjtésével kezdődött, hogy aztán kisebb-nagyobb kitérőkkel elvezessen az utolsó félszázad legjelentősebb mestereihez - Korniss Dezsőhöz, Martyn Ferenchez, Gyarmathy Tihamérhoz ugyanúgy, mint az utánuk jövő nemzedékek legjobbjaihoz: Keserű Ilonához, Bak Imréhez, Nádler Istvánhoz, Pinczehelyi Sándorhoz, Hencze Tamáshoz, majd még tovább Mulasics Lászlóhoz,
