L. Kapitány Orsolya: Somogy megye népmüvészete, 2001

Szokások (Imrő Judit)

nyok nagy gonddal elkészítették a halálra való batyut, amelybe összerakták a koporsóba szánt vászon neműket, s azt is meghagyták melyik ruhájukba öltöztessék fel őket. A középkorú asszonyokat is gyakran a menyasszonyi öltözetben temették el. Azokban a belső-somogyi magyar és Dráva-menti horvát falvakban, ahol fehérben gyászoltak, az idős asszonyok az 1950-es évekig ragaszkodtak hozzá, hogy fehér ruhában mehessenek az utolsó útra. A temetést a halál beállta után 48 órával lehetett tartani. így többnyire két estén került sor a virrasztásra, vagy siratásra, amelyen az asszonyok a halott mellett, a férfiak egy másik helyiségben vettek részt. A búcsúztatás a ház udvarán történt. A somogyi katolikusoknál általános szokásként a koporsóra támasztott keresztre „keresztruhát illett rátenni", a papnak szőttes törölközőt, vagy konyharuhát, a kántornak zsebkendőt, vagy mindkettőnek törölközőt. Lábodon az 1970-es években is élő szokás volt a pap és a kántor megajándékozása, de a háziszőttest kiszorította a „vött áru". (RRM NA-1171.) A babócsaiak a keresztruháról azt tartották, hogy az „я feltámadott Krisztus jelképe". (RRM NA-894.) A katolikus temetések másik sajátossága, hogy a plébános milyen öltözékben jelent meg a szertartáson. Ez a szertartás árában mutatkozott meg. A „csak ingben" azt jelenti, hogy a pap nem hozta magával a díszes köpenyt, a „köpönyeges temetés" lényegesen drágább volt. (RRM NA-947.) Szintén a Kapos-mentén, Kisberkiben élt az a szokás, hogy a koporsó mellé egy asztalra szenteltvízzel teli poharat és egy kis örökzöld ágat készítettek. A temetésre jövők közül mindenki meghintette vele a koporsót. Nagybajomban a reformátusok a XIX. század végéig nem otthon, hanem a templomban tartották a temetési szertartást. Az emlékezet úgy őrizte meg, hogy 1899-ben volt utoljára a templomban a temetési prédikáció. (RRM NA-1660.) A háztól való temetés szokása az 1960-70-es években szűnt meg, ugyanis törvény kötelezte a településeket ravatalozók, vagy ahogy a nép nevezte, hidegházak építésére. Ezekben az épületekben nem engedélyezték a virrasztást, így feledésbe merült. A halottat a temetőbe zárt koporsóban, a szentmihály lovának nevezett szállító rudakon vitték a felkért rokonok, barátok. A vállon vivést az 1920-30-as években felváltotta a hintó-szerű gyászkocsi, amelyet minden településen igyekeztek beszerezni. A halott zárt koporsóban való temetőbe kísérése nem jelentett azonban kizárólagosságot. Gönczi kutatásaiból tudjuk, hogy az óhitűeknek nevezett görögkeleti vallásúak, akik a XIX. században több településen, bár nagyon kicsi lélekszámban, de jelen voltak, szláv szokás szerint halott kísérésnél nem rakták rá a koporsóra a tetejét. A 434 43. „Nótás" Kasza Kata, a híres siratóasszony. Csököly. RRMF8873. Gönyey Ebner Sándor felvétele, 1934.