L. Kapitány Orsolya: Somogy megye népmüvészete, 2001

Hímzések–csipkék régen és ma (Varga Marianna)

György Múzeumban, melynek anyaga a II. világháborúban megsemmisült. A textilgyűjteménye azonban 1975-ben már 950 darabból állt, ami Kerecsényi Edit kitartó munkáját példázza. „...Az I. világháború óta nem tekinthető Zala megye történeti egységnek: közigazgatási intézmény. 1950-ben pedig Veszprém megyéhez csatolták a megye észak-keleti részét, a Balaton-felvidéket. Bizonyos községek Vas, illetve Somogy megyéhez kerültek, néhányat pedig azokból csatolták Zalához..." (KERECSÉNYI E., 1975. 3.) így Zalakomár és környéke, Csurgó és vidéke részét képezik a somogyi hímzés világának, mint ahogyan nem határolható el élesen a Balaton-felvidék pásztorviselete vagy a férfiingek díszítése a Kapos-menti hímzésektől, bár az utóbbiak formavilága változatosabb, gazdagabb. (KÁRPÁTI Jné.-CSER M., 1987. 3-9.) A somogyi hímzések megírásánál Fél Edit sokoldalú elméleti, módszertani munkásságát vettem elsősorban figyelembe, „...a ház öltözetét alkotó vászonnemüek: lepedők, ágytakarók, párnahéjak, abroszok és kendők hímzések elemzéséről közös alapvető tulajdonság a síkfelület, amelyben a hímzést elhelyezték. Ebben különböznek a ruhahímzésektől, amelyeknél az eltérő módon szabott díszítendő felület adottságai eleve eltérő mintaszerkesztést kívánnak..." (FÉL E., 1976. 7.) A vizsgálandó tárgyat mindenekelőtt technikailag igyekszem megismerni, teljes egészében megvizsgálni, elemezni, majd felismerve az esztétikai értékeket helyezem be az egészet egy kisebb vagy nagyobb közösség életébe. Kutatásaim során az ország különböző területein figyelemmel kísértem a specialistákat, többek között a férfiingvarrókat, a hímzéseket tervező és kivitelező író és varró (azaz hímző) asszonyokat, és mindazokat, akiknek kétkezi munkájával, alkotó tehetségével bontakozott ki mindaz a szemünk előtt, amit népi hímzésnek, csipkének nevezünk. Más volt a feladata annak a mezővárosi mesterembernek, aki azon igyekezett, hogy készítményei beleilleszkedjenek a vásározási körzetébe tartozó kisebb tájegységek ízlésvilágába. Egészen más és más lehetőségek között alkottak azok a névtelenségben élő nagy egyéniségek, akik élték a maguk szokásos paraszti rendhez illő életüket, de közben tehetségükkel kiváltak a falu átlagemberei-asszonyai közül. Az íróasszonyok, varróasszonyok alkotómódszere legjobban a faragókéhoz vagy a mesemondókéhoz hasonlított, hiszen ahányszor kezükbe vették a ceruzát vagy a bicskát, vagy mesélni kezdtek, mindig újat alkottak, mindig másképpen mondták, rajzolták, faragták ki elképzeléseiket, ugyanakkor a létrejövő alkotást a faluközösség teljes egészében magáénak tekintette. A XIX-XX. század fordulóján készülő hímzések mintakincse még kötetlen. E minták tervezői és kivitelezői: az íróasszonyok (rajzolók), varróasszonyok (hímzők), akik mintáikat a legkülönbözőbb forrásokból 251