Varga Éva: Kozma Andor • Életem, 2001

V. Pest és Buda Első vasutazásom élvezésében korlátozott édesapáin szigorú felügyelete. Veszteg kellett ülnöm azon a helyen, ahova az ő szava parancsolt s tekintete szinte odaszögezett. Arról, hogy kedvem szerint ujjongjak az eladdig sohasem tapasztalt gyorsaságnak, hogy kidugjam fejemet az ablakon, hogy bukfenceket vessek a kipárnázott ülésen, vagy hogy velem együtt illedelmes magaviseletre kényszeredett két testvéremmel veszekedjem, szó sem lehetett. Csak azzal szórakoztam, hogy vagy a távírópóznákat számlálgattam az ablaküvegen át, mialatt feltűntek s mögénk hanyatlottak, vagy a vonatzakatolás ritmusát egyeztettem össze magamban valamely eszembe jutott vers és nóta ritmusával. Az alig várt állomásokon a hirtelen elcsendesedés, majd a távíró csengő csilingelése, a továbbindulást jelző harangkongatás, a vasutasok hivatalos kiáltásai s a gép éles füttye, meg a lassú indulás közben hallatott pöfögő hangjai mulattattak. Ezeket a hangokat szerettem volna rögtön utánozni, de az apai tekintély miatt nem mertem. Amily gyorsan múlt az idő a felnőtt embernek, oly végevárhatatlan hosszú a gyereknek. A gyermekkorban egy esztendő örökkévalóságnak tetszik s még a tűnő órák és röpke percek is ösmeretlenek. A harmadik állomáson, már türelmetlenségem legyőzte félelmemet s kérdezgetni kezdtem édesapámat: „nem jön még Buda?" Hallván tőle, hogy az még messze van, egy-két újabb állomásig megadtam magam elunt sorsomnak. De aztán jött egy nagy állomás, ahol sok ember zsibongott, nagy volt a kiabálás, a kocsiajtókat is kinyitották s édesapám is kiszállni készült, arról azt hittem, hogy ez már bizonyosan Buda. Kisült, hogy még ez is csak Székesfehérvár. De ezért a csalódásomért legott nagy vigasztalás jutott osztályrészemül. Édesapánk tudniillik mind a hármunknak egy-egy pár forró 93