Varga Éva: Kozma Andor • Életem, 2001

frankfurti kolbászkát hozatott megfelelő tormával és sós kiflivel. Akkor ettem életemben először frankfurtit, éspedig olyan csoda jót, hogy azóta annál jobbat soha, még Frankfurtban sem. Nem is mulasztom el máig sem, valahányszor utam a székesfehérvári állomáson visz át, az ott először ízlelt felséges falat megismétlését. És, valószínűleg a gyermekemlék csodahatása folytán, még mindig azt képzelem, hogy sehol a világon nincs a fehérvári frankfurtihoz fogható. Fehérvár után alkonyodott s a vasúti kocsi mennyezetének közepén már pislákolt az olajos üvegfélgömbben úszkáló mécskanóc. A sűrudő esthomályban nemsokára ezt a szerény csillagot is hamar elvesztette álomra zárult szemem. Édesapám ébresztett fel utóbb s figyelmeztetett, hogy ügyeljünk, mert néhány perc múlva egy alagúton fut majd át a vonat, azután pedig mindjárt Budán leszünk. Meg is magyarázta, hogy az alagút egy hegynek az átlyukasztása, vagyis a föld alatt visz át. Ez roppant érdekes, fantasztikus valami volt nekem. Izgatottan vártam az alagutat — s no most!... Az ablaküvegen kívül egyszerre egészen vakká vált a sötétség, a vonat dübörgő zakatoló zaja hirtelen eszeveszettül megsokszorozódott. „Az alagút!" — kiáltám, szinte magamon kívül a meglepetéstől... és már vége is volt. Az eszeveszetté sokszorozódott zaj egy surranással visszahanyatlott a rendes zakatolássá, az ablakon kívül a vaksötét eltűnt, a távlatos éjben fenn csillagok, lenn a földön szerteszét, közel és távol nagyobb és kisebb lámpavilágok ragyogtak. Hosszan elnyújtott éles gépfütty, a robogás csitul, az iram lassúdik. Lágyan gurulunk be a kivilágított pályaudvarra, ott emberek lótnak-fútnak, kiabálnak, álldogálnak, integetnek... megállunk. „Buda, Ofen, aussteigen... tessék kiszállni."... „Trager!"... „Bitte gleich!"i4i... A kocsiajtót keményen felszakítják. Édesapám leadogatja a csomagokat és minket, gyerekeket. Megérkeztünk a Déli vasút budai végállomására. 94