Varga Éva: Kozma Andor • Életem, 2001

Gleichenbergbôl való visszautazásunk ismét sötét folt egyébként kitűnő emlékezetem tábláján. Ma, mikor a Gleichenberg és Kaposvár közt elterülő messzeséget fontolom, szinte valószínűtlen előttem, hogy mi oda is, vissza is mindig csak kocsin utaztunk volna. Hiszen akkor napokig tartott volna az utunk, sok etető és éjjelező állomással. Mint lehetséges, hogy én a mindenre emlékező, ezekből egyre sem emlékezem? Viszont, ha valahol vasútra szálltunk volna, akkor a soha azelőtt nem látott vasút óriási, első benyomása nem törlődhetett volna ki annyira az emlékezetemből, hogy egy évvel utóbb, 1867-ben, mint minden képzeletemet meghaladó csodára bámuljak az akkor Siófokon szemem elé dübörgő vonatra. Annyi bizonyos, hogy egyszerre megint csak Kaposvárott voltunk. Ott aztán én azzal dicsekedtem, hogy Gleichenbergben igen jól megtanultam németül s kissé elfeledtem magyarul. Aminek annyi volt a való alapja, hogy néhány német szó csakugyan ragadt rám s tudtam, hogy jó napot németül kuntág szóval kell kívánni. Nemsokára poros, piszkos, elnyűtt, lesült, beretválatlan katonák csapatjai sűrűn vonultak be a városba és sűrűn vonultak abból megint ki. Legnagyobbrészt a poroszoktól megvert magyar csapatok lehettek, mert züUöttségük dacára nagyon vidáman kurjongatták a nótát, melynek szövege egy kis illedelmes változtatással így hangzott: Édesanyám, kérik galambom, Jaj, de én azt oda nem adom, Hatvan forintjáért. Hat kila búzáért — Jaj, jaj, jaj, jaj! Oda nem adom. 58