Varga Éva: Kozma Andor • Életem, 2001

Mindenki örvendezve, hozottistenezve integetett a katonáknak s akárhányan helyeselgették, hogy a derék magyar bakák „nem adták oda". A hazafias közvélemény nyilván afféle célzást értett ki a nótából, hogy a magyarok nem voltak, soha nem is lesznek hajlandók teljes odaadással feláldozni a bőrüket olyan Ausztriáért, mely elnyomja Magyarországot. Egy korcsmázó legényt ugyanekkor mosolyogva borravalózgattak a kaposváriak azért a legendás érdeméért, hogy elvitetvén bakancsosul^! a königgrätzi csatába, onnan az első lövésre úgy megszaladt, hogy Kaposvárig meg sem állt. Elhányva fegyvereit s mundérját^^^ állítólag egy hét alatt tette meg a hosszú utat. Szóval, a maga részéről igen hamar fejezte be a népszerűtlen háborút, „megfogyva bár, de törve nem". Mindez a nyár vége felé történt, mikor már kezd érni a szőlő. Sokat jártunk akkoriban kaposvári szőlőhegyünkbe, mely közel esett a városhoz. Ma már jóformán a városban van; a pályaudvar közvetlen szomszédságában, a halmos vidék felé. A vasútnak, persze, még ott híre sem volt, amikor én szinte naponként arra kódorogtam a domboldalon s szívesen hömpölyögtem a füves lejtőn, mely a tőkékkel beültetett dombhátról lomhán ereszkedett le a kis Kapós folyó partjára. Immár világlátott embernek érezve magamat, kisétálgattam én oda minden kíséret nélkül, egyedül is. Ha idejében hazakerültem ilyen magános kirándulásomból, otthon sohasem lett baj. Édesapámnak még tetszett is, ha fiai minél korábban, minél önállóbbak. A hegybe járás annál mulatságosabb volt, mert útba esett a Kapós folyócska, melyben mindig fürdött egy sereg sivalkodó, lubickoló, meztelen gyerek. Én a világért sem keveredtem közibök, de a hídról elnézegettem kutyamódra kapáló úszkálásukat. Nemegyszer felfedeztem köztük mint a legvakmerőbb és leghangosabb úszó- és búvárművészt, testvéri közünk majorescoját^s, Ferkó bátyámat. Láttam egyszer azt is, hogy ő egy állítólag fuldokló fiút erőszakosan partra vonszolt s ott 59