Varga Éva: Kozma Andor • Életem, 2001

ba, melyben egy földszintes épületben a katolikus elemi iskola volt elhelyezve. Ajtói és ablakai a szomszéd házak magas falai közé zárt, sorvatag zöldű kert-udvarra nyíltak. A nagy, többemeletes épületrészben, melynek kapunyílásán át ide jutottunk, akkor a Hampel-féle kereskedelmi iskola virágzott. Első elmenetelem a pesti iskolába egy kis tragédiával végződött. Délután kellett megjelennünk, egyelőre csak rövid bemutatkozó jelentkezésre, nekem a második, Sándor bátyámnak a harmadik osztályba. Nem mintha szükséges lett volna, csak mert büszkék voltunk vadonatúj iskolakönyveinkre, mi valahányat csak kaptunk, magunkkal vittük. AHg egy óra múlva megint visszavihettük haza anélkül, hogy az iskolában sor került volna felnyitásukra. Hazamenet azonban a Széchenyi sétatéren két nagy, nyájas legény szólított meg bennünket: „no, kisfiúk, milyen szép könyveik vannak, nem mutatnák meg nekünk?" Dehogynem, ilyen kedves bácsikáknak!... Egy perc múlva már dicsekedve raktuk le elibük egy padra összes könyvterhünket. A kedves bácsikák pedig rögtön felkapták s egyetlen árva ábécét nem hagyva nekünk, röhögve elszaladtak új könyveinkkel. Mi sírva, jajgatva utánuk — de ők hosszú lábaikkal pillanat alatt eltííntek örökre. Csak egy bukdácsolva totyogó, hiidött, öreg bácsi volt a közelünkben és rázta kampósbotját tehetetlenül a zsiványok után, miközben kiabált is, de szó nem alakult a hangjából, mert szélütött nyelve csak ide-oda ketyegett a szájában. Ráismertem benne az egy évvel előbb, Gleichenbergben látott híídött öregre, de sokkal kétségbeesettebb voltam, semhogy tovább barátkozhattam volna vele. Iszonyú sírással és félve rohantunk haza. De veszteségünkért nem kaptunk ki, csak megtanítottak rá, hogy máskor ne álljunk szóba ismeretlenekkel s ha bajba keveredünk ne sírjunk, csak azt üvöltsük hangosan, hogy „segítség!" Ezt azután én meg is tettem sokszor, kisebb bajban is. Egy-egy kiskutyának felém közelgése elég volt, hogy fölverjem „segítség! "-ordításommal az utcát. 111