Varga Éva: Kozma Andor • Életem, 2001

1881-tôl már rendszeresen írt a kormánypárti Borsszem Jankóba, a Nemzetnek megalapításától kezdve munkatársa volt, a Pesti Hírlapba, a liberális nagyvárosi polgárság kedvelt, színvonalas napilapjába 1895 körül kezdett dolgozni, majd 1904-tól az összeomlásig Tisza István politikájának szócsövéhez, Az Újsághoz szerződött át. 1890 és 1897 között megjelentek írásai az akkori legtekintélyesebb és legszínvonalasabb irodalmi hetilapban, A Hétben is. A századfordulóra a hivatalos konzervatív irodalom egyik fő képviselője lett. Gyulai Pál egyengette karrierjének fontos állomása, hogy 1899-ben a Kisfaludy Társaság másodtitkárává, 1901-ben pedig a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választották. Az Újság főmunkatársaként gróf Tisza István miniszterelnök bizalmasa lett. 1910-ben képviselőséget is vállalt. Az összeomlás után, élete alkonyán az aktív közszerepléstől visszavonult. Költőként hivatásának a magyar feltámadásba vetett hit ébrentartását vallotta, újságíróként főleg a Budapesti Hírlapba írta verses krónikáit. Kozma költészetének irodalomtörténeti helyét a kortársak is jól látták, erről a már említett Üstökösbeli cikk — persze az „izmusos poéták" ellenében — dicsérőleg így fogalmaz: „Kozma Andor annak a művészies, magyaros iránynak a lelkes híve, a melyet Arany Jánosnak soha eléggé meg nem hálálhatunk: magyarosság formában, tartalomban, Ízlésben, méltóságos komolyságban. És ha jól széjjel néz: a mostani idegen után kapkodó költői nemzedékben nem igen sokadmagával találja magát egy és ugyanazon úton." S valóban: szerzőnk az 1870-es évek második felében már sorvadásnak indult „népnemzeti iskola" utolsó, neves képviselői között foglal helyet. Az irodalmi irányzat értékelése immár az irodalomtörténet lezárt fejezete. Az idetartozás ténye azonban - az uralmi rend politikai eszményének megfelelően - korábban inkább dicsérően hangzott, az utóbbi félszáz évben viszont elmarasztaló tárta-