Varga Éva: Kozma Andor • Életem, 2001

hogy neki gyereke van, azt kérdeztem tőle: hát akkor hol az ura? — így felelt: „Meg sem vót, Már meghótt, Mer' leesett az uborkafárul." Ujabb szenzációja volt a nagy változások esztendejének, hogy édesapám édesanyámmal Pestre utazott a koronázásra. Távollétük idejére gyermekseregünknek gondviselőjéül Klári néni, egy áldott kedves női lény kvártélyozódottn^ hozzánk. Nagy Klára volt teljes neve. Ez az ifjúsága hajnalán túllévő nemes kisasszony két még idősebb testvérével Kadarkúton lakott ősi házukban, s mint az egész vármegyével, velünk is rokonságot tartott. Ha valahol kiterjedt atyafiságában valamely különös eset, vagy gyerekbetegség szükségessé tette az ő jólelkű segítségét, az első hívásra rögtön a legnagyobb szívességgel ott termett. Hű gondja volt a rábízott gyerekekre s angyali szíve és türelme hozzájuk. A legutóbbit csak az én rakoncátlanságom tudta annyira kimeríteni, hogy egyszer bezárt egyik kívül fűlő kályhánknak a folyosóra nyíló vasajtós, kormos üregébe. Iszonyú dörömbölésemtől megrémülve hamar kibocsátott, de én már akkor bekormozott szerecsenarccal léptem ki fogságomból. Amire ő összecsapta kezeit s csak azt sóhajtozta rólam: „felületes! felületes!" Klári néni szehdségétől ennél súlyosabb kifejezés nem tellett. Képzelem, mily megkönnyebbülés volt szegénykének, mikor szüleim a koronázásról megint hazaérkeztek. Nekem pedig rendkívüli örömöt hozott megérkezésük. Nemcsak a pesti játék-ajándékokért; még inkább azért a sok szép érdekes dologért, amit a megérkezettek a koronázási pompáról nekünk és vendégeinknek lelkesen mesélgettek. A szüleim, különösen az édesanyám temperamentuma különben sem volt helyben megülő, mi, ameddig csak emlékeze75