Varga Éva: Kozma Andor • Életem, 2001

első fényképemet, lehetetlen el nem nevetni magamat azon, hogy az ördöngös gép mily híven örökítette meg az én kétségbeesett állapotomat. Ott állok, mint a négyes csoport jobb szárnya, erős vacskos^i^ fiúként, felhúzott vállakkal. Zsinórzott pitykés zekém nyakába az egyik oldalon betüremlik csipkézett inggallérom, lelógó kezeimet pedig ijedten szorítom bő nadrágomhoz, mely katasztrófával fenyeget. Széles koponyám hajzatából a középső üstök^^ belóg gondterhes homlokomba; keményen összehúzott szemem, lepittyesztett szám, egész csinos, gömbölyű gyerekpofám komikusan zord, titkos aggodalmat fejez ki. Azt hiszem, az arckép teljesen igaz tükre egyik gyermekkori egyéniségemnek. Emlékezem, hogy komor perceimben, mikor fegyelem vagy baj nyűgözött le, egészen ilyen voltam. De volt egy másik egyéniségem is a derű és szabadság boldog óráiban, amikor szinte fékezhetlen jókedv nevetett kék szememből és minden vonásomról. Ilyenkor a képen homlokomba csapzott szőke hajamat felborzoltam s az egyszerre olyan göndör lett, hogy legkisebb húgocskám szoptatós dajkája, a paraszt Magdi, valamely falujabéU, kunkorodott fürtű zsidógyerek után engem Icögnek nevezett el. Ennél inkább hízelgett hiúságomnak az, hogy Magdi egy népi rigmust is szerette rám idézni. „Erős, mint a sörecet, Kilenc icce egy főzet." En ugyanis roppant erősnek képzeltem magamat s azt hittem, hogy ez a rigmus erőmnek komoly elismerése. Csak sokkal utóbb jöttem rá, hogy a sörecet alatt a paraszti gúny a leggyöngébb valamit érti a világon. Itt jegyzem fel szoptatós Magdiról, hogy én ezt a különben otromba testű leányzót nagyon kedveltem, mert szinte mindenre tudott valami paraszti rigmust, vagy mókát mondani. Például mikor én hallván. 74