Varga Éva: Kozma Andor • Életem, 2001

ge nem kedvezett a békességes pározásnak, de az összeveszések kelletlenségei végre is belefúltak az őrjöngő örömbe, mellyel a csengettyű szavára a ragyogó fához s a tövébe terített ajándékokhoz rohantunk. A karácsonyfia címén szokásos ajándékozás progressivi*'^ irányt követett. Már a második alkalommal jóval többet kaptunk, mint az előző évben. Én már egy dobot is akaszthattam a fa alól a nyakamba, mellyel azonban nem katona dobost, hanem kisbírót mímelve zakatoltam be a házat, mindenfelé kihirdetve, hogy „aki az adóját meg nem fizeti, huszonöt botot kap". Honnan vettem ezt a jobbágyi korszakra emlékeztető atavisticus^''^ humort, nem tudom. A harmadik karácsonyfa alatt, 1866-ban, hasznos ajándékok is voltak. így a két bátyám és magam számára egy-egy báránybőr téli sapka, nyilván mert már karácsonykor is nagy hó volt és csikorgó hideg. A sapkákat, természetesen, csakúgy az égből hozta a kis Jézus, mint a többi karácsonyfiát. Én ezt addig szentül hittem. Hanem ekkor az égben eltévesztették a mi fejünk mértékeit, mert a három sapka közül egy sem illett egyikünk fejére sem. Másnap reggel tehát elküldtek a sapkákkal együtt mindhármunkat egy bizonyos szűcsmesterhez, aki annak az emeletes háznak az udvarán lakott, melyet az érdekes kis faragott elefánt, mint fűszerkereskedő cégér díszített — hogy az cserélje ki ezeket a sapkákat a mi fejeinkre illőkkel. Ami megtörténvén, mi már jól felsüvegezve még egy Orbán nevű szabómesterhez is elmentünk megkérdezni, hogy az meg valamely szintén karácsonyfiának szánt ruhadarabokat miért nem küldött tegnap estére haza. E szabó nevére azért emlékezem nagyon jól, mert akkor már tudtam s magamban váltig rá is idéztem a szabóra Petőfi versét arról az Orbánról, ki komor, mogorva férfiú volt, „bár oly vidám hajnal pirult az orrán." Nos aztán ez a két karácsonyi eljárásunk szép csöndesen s kissé fájóan elpusztította a karácsonyfia égi eredetéről táplált édes gyermeki hitemet. Hanem azért felvilágosodásom még 66