Varga Éva: Kozma Andor • Életem, 2001

Ez az utóbbi balszerencse engem is elért. Benyitva egy nap a télikertszerfí téglás szobánkba, az asztalon temérdek rézkrajcárt látok halomban. Két bátyám az asztal előtt áll s megmegpiszkálja a pénzeket. Kérdem tőlük: minek van itt ez a sok pénz? Amire ők huncutságból azt mondják: az édesapánk ezt a mi hármunknak ajándékozta, egy rész tehát az enyém belőle. Minthogy éppen akkor tülkölt a pereces a házunk előtt, én boldogan és szívesen hittem el ezt a képtelenséget. Mielőtt még bátyáim felvilágosíthattak volna, hirtelen belenyúltam a krajcárhalomba, kiragadtam belőle amennyi a markomba fért, s ami még mindig kevesebb volt az engem megillető harmadrésznél — és rohantam ki mint a bolond a pereceshez. Egy perec a számban, nem tudom hány a kezemben — így tértem vissza, nem sejtve semmi rosszat. A ház azonban már zengett a kiáltásoktól: „Bandi pénzt lopott! Bandi tolvaj!" Szám, kezeim teli csupa corpus dehctivel^o*, mentségemre senki sem hallgat. Édesanyám elver szelíden, édesapám betoppan, hallja, hogy pénzt loptam — s elver kegyetlenül. Ez a verés lelkemben még ma is fáj nekem. Különösen, mert soha azután sem sikerült ártatlanságomat bebizonyítanom. Édesapám mindig megmaradt abban a véleményében, hogy anélkül a verés nélkül tán sohasem vált volna belőlem pénzdolgokban olyan kényes, korrekt ember, mint aminőnek utóbb, nagy megelégedésére ehsmert. Én azonban ma is megesküszöm rá, hogy anélkül és azelőtt sem nyúltam volna soha pénzhez, ha szentül nem hiszem, hogy az jogosan az enyém. Én már mint kisgyerek is mindig részrehajlatlan becsülettel vizsgáltam meg magamban, vajon igazságosan kaptam-e ki, vagy nem. Ha úgy találtam, hogy igen — lapultam és eltökélt szándékom volt a javulás. Ha azonban ártatlannak tudtam magamat, bosszúálló dühre lázadtam. Egyszer ilyen dühömben, a testemen sajgó, piros vesszőjelektől sarkantyúzva, végigrohantam a lakásunkon s bevertem minden ablaküve64