Varga Éva: Kozma Andor • Életem, 2001

is sokkal inkább borzadok valamely rémes, elképzelt lehetetlenségtől, melyben egy cseppet sem hiszek, mint akármi valóságos veszedelemtől. A sok Petőfi-vers között, amely nálunk otthon mindig keresztül-kasul zengett a házon, megkapta fülemet - az én nagy bajomra - „Biró, bíró hivatalod" kezdetű is. Azt, hogy az ártatlanul lehóhérolt ifjú „nyaka vére felfelé fut, mint egy szép piros szökőkút", én nemcsak hallottam, nemcsak mondtam, hanem valósággal látni is véltem. S ugyanaz az ifjú nem a bírájához, hanem hozzám jött el éjjelenként és hozzám dobta be véres fejét. Amit, fájdalom, nemcsak én magam tudtam, hanem a két nagyobb bátyám megtudta az én nevetséges és ostoba panaszkodásaimból. Ok is gyerekek voltak, ha négy-öt évvel idősebbek is mint én, tehát nem érthették meg, hogy amit én panaszlok az nem puszta csacsiság, hanem igaz szenvedés — s elkezdtek végtelenül jól mulatni gyáva kínjaimon. Kezeiket furcsán egymáshoz simogatva, lassú léptekkel, kimeresztett szemekkel, csoszogtak minduntalan felém, s vontatott, sziszegő hangon egyre azt mondogatták: „bíró, bíró, hivatalod nem játék, nem tréfadolog!..." Kergettek, őrjítettek, kétségbe ejtettek vele. A cselédszobánkba menekültem; ott egyik oldalon lépcsőzetes padka-fokok emelkedtek, ezekre másztam fel előlük. Követtek — s már csak pusztán kezeik egymáshoz súrolásával is fokról-fokra felüldöztek a padka netovábbjára, hogy végre ott zokogva vágjam le magamat s kezeimbe temetett arccal vergődjem és üvöltsék. Csodálom, hogy mindezt nyavalyatörés nélkül kibírtam. Egy elrémülés rendesen más elrémülések szülője. Nemsokára a veszett kutyáktól való rettegés kínjaival is meggazdagodtam. Egy napon végigharsogott a városon a vészkiáltás: „veszett kutya! veszett kutya!" Rögtön betereltek bennünket a szobákba s dördítve csapkodták be a kapukat. Édesapánk felindultan szaladt haza, kapta a dupla puskáját^^ g megint 54