Varga Éva: Kozma Andor • Életem, 2001

elsietett. Édesanyánk aggódva kiáltott utána: „Sándor, az istenért, vigyázz magadra!" — Hát mi az a veszett kutya? — kérdeztem én megilletődve. Édesanyám elmondta, hogy az egy szegény állat, mely kínjában mindenkit megharap, aki elébe kerül, s aztán a megharapott is olyan beteg lesz és kínos halált hal. A bátyáim ezt utóbb magunk közt azzal toldták meg, hogyha én csak valaha beleléptem, vagy valaha bele fogok lépni egy veszett kutya elhullajtott szájahabjába, akkor én is meg fogok veszni. Vagy kilenc nap, vagy kilenc hét, vagy kilenc hónap, vagy kilenc esztendő múlva, de egész bizonyosan. Iszonyat!... — Hátha én már egyszer beleléptem?... S mit tudom én most már, hova lépjek, hová nem?... S mily szörnyű titok az, hogy mikor tehk be rajtam ama végzetes kilences terminusoké^ valamelyike!... Ezek a gyötrő aggodalmak nagyot rontottak gyermekkorom boldogságán. Vidéken élni, hol minden háznál van kutya és minden kutyában rejtelmes, fertőző erejíi kutyára gyanakodni: ez keserves. Minden kutyavakkantásra összerezzentem és segítségért ordítottam. Emiatt bátyáim gyáva híremet költötték, holott én velük, ha nem a „bíró, bíró hivatalod" sziszegésével, hanem az erősebbek nyílt zsarnokságával jöttek rám, mindig vad vitézséggel verekedtem, bár mindig a rövidebbet húztam. Azt hiszem anyai ágon szállt ránk, testvérekre, hogy sokat szerettünk foglalkozni a fantasztikus borzalmakkal. Mert magam is szerettem, ha még úgy megszenvedtem is, ezt a furcsa mulatságot. De lassanként észrevettem, hogy vannak emberek és gyerekek, akik azért űzik szívesen, mert csak élvezik. Erre úgy jöttem rá, hogy elvittek bennünket egyszer a Somogy alsó szélén fekvő Görösgalba^*^ az anyai nagyapánk és családja sírkápolnájához. Anyai eleink a rég kihalt Nagylőcsei-Dóczyak egy megmaradt mellékága, a LipcseiDóczyak voltak. A régiebbekről mit sem tudok közülök, de a 55