Varga Éva: Kozma Andor • Életem, 2001

hatatlan kíváncsiság vonzott, hogy a legnagyobb borzadály om ellenére mégis a halottas ház körül kuncsorogjak^9_ § ekkor valami cselédleánynak a GepU-udvarban az a szerencsétlen gondolata támadt, hogy engem nyájasan bevigyen, még egyszer és utoljára megnéznem azt a jó öreg nénit, aki engem világéletében oly nagyon szeretett. Nem is tudom, mint jöttem ki élve az első halottól, akit életemben láttam. Iszonyúan feldúlt az a halottlátás, noha az öreg Gepliné arca a koporsóban a becsukott szemén kívül semmit sem különbözött az ablakbéli régi arcától. Az erre következett éjjelen, valamely tompa álomból fölriadva, egészen világosan láttam a gyermekszobai olajmécses derengése mellett, hogy GepHné az ágyam szélén ül, szerencsére hozzám háttal. Hideg verejték vert ki, nem mertem mozdulni. Az volt a gondolatom, hogy Gephné, mert szeret engem, az álmomat nem akarja zavarni, s várja míg fölébredek. Akkor aztán el akar vinni magával engem is a temetőbe, ahol ő mától fogva lakik. Ott is mindig látni kíván engem, mert szeret. Hogy csaljam meg, hogy szökjem el tőle, mielőtt észreveszi, hogy már ébren vagyok?... Végtelen óvatosan, szememet behunyva, lassan a paplan alatt előre csúsztam az ágyam végébe, mert ő inkább a fejvánkosomhoz ült közel. Az ágy végén maradt szabad résen villámgyorsan szöktem le a padlóra s olyan sikoltással, melytől az egész ház föhjedt, az édesanyámhoz rohantam a harmadik szobába. „A Gepliné! a Gepliné!" — dideregtem zokogva, mikor már édesanyám meleg ágyába bújva, görcsösen öleltem magamat ahhoz a drága, szép, szeretett lényhez, aki nekem az életet adta s aki nem engedheti, hogy engem Gepliné elvigyen a temetőbe. A rémes kísértet-félelmek gyötrelmeinek egész korszaka következett el rám ettől fogva. S bárha utóbb kigyógyultam a kísértet-látások akut betegségéből^o^ az arra való hajlam egész életemre megidült bennem^i. Még ma, életem alkonyán 53