Varga Éva: Kozma Andor • Életem, 2001

III. A világ tágul Ha Gyuri kocsisunkból csak a siralomházi bor beszélt is, okosan beszélt. Jóslata beteljesült: Ausztria csakugyan háborúba keveredett Poroszországgal. Az akasztások megszűntek. A magyar már kellett. Kaposvárott is nagy volt az izgalom. Minden szívben, sőt a kevésbé óvatosaknak az ajkán is ez a buzgó epedés rebegett: „bárcsak a burkus győzne í"^^ Az izgalmat nyomon követték a katonai mozgalmak. Csapatok vonultak át a városon. Fehér kabátos gyalogság, többféle színű lovasság — mely közt mégis a fekete-sárga zsinórozású kék huszárok voltak többségben — egyaránt csinnadrattázó katonai zenebandákat tolt maga előtt. Akkor még a lovasságnak is volt zenéje, s lovasított rezes banda mind csupa hizodalmas^^ öreg szürkéken léptetett. Általában sokkal tarkább volt még a katonaság, mint később lett. Még a katonalovak színe sem volt annyira túlnyomóan pej, mint most. Sok fakó, deres, almásszürke, kese és mindenféle foltos paripa akadt köztük^*^ Sűrűn fordult elő beszállásolás. Nálunk is laktak bakák, s egy kegyetlen káplár a mi udvarunkon is keményen abriktolta^5 a regrutákat^ö^ Háborogva figyeltem oktalan durvaságaira, melyekkel ide-oda rángatott egy-egy szegény fiatal közlegényt. Amikor azonban egyet — akit én már rég szántam, mert a legügyetlenebb volt s legtöbbet szenvedett — ököllel arcon is vágott, nem bírtam többé őrült dühömmel. Nekirohantam a nagy káplárnak s elkezdtem verni a lába szárát, keservesen ordítva: „ne bántsd kutya, ne bántsd!" Szerencse, hogy a vadember tudta apám tekintélyes úri voltát s így nem ütött meg s nem rúgott fel érte. Az édesapám otthon is volt; visításaimra kirohant szobájából s engem bevitt. Az első és utolsó 49