Varga Éva: Kozma Andor • Életem, 2001

na, azokat ott az elmaradhatatlan versek érdekesekké változtatták. A „Megy a juhász szamáron", melyet már négyéves koromban hiba nélkül tudtam, az apámnak volt igen kedves. Anyám az ő kedvéért tanított meg rá. Ez vajmi könnyen ment. Egyszer-kétszer elolvasta nekem hangosan, lassan, nyomatékosan — s én utána rögtön elismételtem megakadás nélkül. Magyarázatra nem volt szükség: keresztül-kasul értettem és átéreztem úgy a vers szépségét, mint humorát. Ugyanakkor az édesanyám a maga különösen kedves Petőfi versére is játszva megtanított — ami nem azt jelenti, hogy ne sírtunk volna közben mind a ketten „Az árva leány" címűnek a harmadik része volt ez a vers, a „Virágot ültettem" kezdetű. Az asszonyok általában az érzékeny verseket kedveUk, de éppen ez az érzékeny vers még azért is az édesanyám szíve szerint való volt, mert az ő anyja is korán halt meg s ő fiatal leányul nagyon megszenvedte az anyátlanságot. Attól fogva pedig, hogy férjhez ment, az anyaság megszenvedése lett a sorsa. Már én is a negyedik gyermeke voltam, de azután is minden évben született egy-egy húgom vagy öcsém. Tízen volnánk testvérek, öt fiú, öt leány, ha két fi és két leány nem halt volna meg. Ez a sok szenvedéssel, bajjal járó nagy gyermekáldás korán azt a jós sejtelmet keltette szegény, szép, érzelmes édesanyámban, hogy őt is anyátlan árva leányok és árva fiúk fogják siratni. Ez, bár nem olyan hamar, mint ő gondolta, de még mindig elég korán, be is következett. Mikor én megtanultam tőle, hogy „Virágot ültettem anyám sírhalmára" rettentő keservemet csak az az egy enyhítette, hogy a vers végén a meghalt anyának hervadt leányáról van szó. Könnyező anyámat is azzal vigasztaltam, hogy én nem vagyok leány, hát az az anya sem ő, aki meghal. Talán ebből jutott eszébe, hogy engem mihamar báró Eötvös József „Àrvagyermeké"-re is megtanítson, melyben az árva nem leány, hanem fiú. Ez a vers majdnem megszakasztotta a szíve42