Varga Éva: Kozma Andor • Életem, 2001

Budapesten az egész ország királyi főügyésze volt, csak kevés gondot és még kevesebb pénzt fordíthatott a gombai szőlőgazdaságra, így a jóravaló présház mindinkább Pató Pál kúriájának sorsára jutott. Roskadófélben voltak falai, hámlott le a vakolat, s a szél fedelének egy-egy darabjával már tudj' Isten hol szaladt. Édesapám, hogy egyszer-egyszer mégiscsak leszabadult a gombai szőlőbe, sóhajtozva nézte e pusztulást. „János, János, — szólt végre búsan sokat próbált vincelléréhez^^ — mit csináljunk már ezzel a szerencsétlen épülettel?" — „Csak tessék jól beszekurálni^^, méltóságos uram, a többi már az én gondom lesz." De az én életem hajnalán még a régi présház nem volt ilyen felgyújtani való, züllött állapotban. Az én gyermeki szemem még kegyelettel nézett rá, mint nagyon érdekes, tiszteletreméltó épületre. S noha már akkor sem voltak benne víg, nagy szüreti mulatságok, még sokszor hallottam s el tudtam képzelni, hogy itt hajdan, a szabadságharc keserves bukása előtt, szebb élet volt. Őszi estéken nyüzsögtek a nagy állás alatt a vidéki úri nép fogatai, a présház előtt húzta a cigány, zengett a nóta, benn a kádakban csárdás-ütemre táncoltak a taposók, s a három kis szobában illatos szénával ágyaztak éjjelre a vendég uraknak és dámáknak. Szülővároskámban átélt három első életévem utolsó emléke az, hogy költözködünk onnan. Kaposvárra megyünk lakni, a vármegye székvárosába. Arra már, hogy örültem-e vagy búsultam ezen, nem emlékszem. A költözködés körülményeire sem. De egy jelenetre annál jobban. Arra, hogy hintós kocsin hajtunk Marcaliból Kaposvár felé. A kocsin szűken vagyunk, bár nem erre rakódott az egész család. Az nem fért volna el egyetlen kocsin, mert már akkor is öten voltunk testvérek. Hanem azért azon a hintón, amelyiken az apámmal, anyámmal én ültem, kívülem is nyűgösködött még két apró gyerek. Sörnyén rövid időre megálltunk a szép, terjedelmes úri ház előtt, mely a körüle elterjedő birtokkal együtt nemrég 24