Kozma Lajos emlékkiállítás (1884-1984), 1998

peivel, kitűnő munkaprocesszusaival a tervezőművész szolgálatába akarja minden erejét állítani. Tőle várja a jó tervet - azt, amelyik a gyártási proceszszus racionális vonalát illetőleg éppoly magas fokon áll, mint a használhatóság, az anyagszépség és esztétikai szempontok teljes érvényesülése tekintetében. Egy iparművészeti iskolának tehát, nézetem szerint, az volna a legfontosabb feladata, hogy olyan tervezőket neveljen, akik az ipari alkotások megnemesítése körül éppolyan erős képességekkel rendelkezzenek, mint a kortársak szükségleteinek ismerete körül. Nem elég jól rajzolni, tetszetősen előadni a gondolatainkat, nem elég ideákat termelni, ezeknek az ideáknak korszerű ideáknak kell lenniük! A művészet gerince sohasem a dísz volt - hanem a forma; a jó tervező nem a díszből indul ki (ami egypéldányos munkánál talán nem oszt és nem szoroz), hanem a formából - a dísztelen formából, mely a szükséglet és a technikai felépítés ötvözetéből nyeri rugóját. Kongeniális műveltség, a termelés tökéletes ismerete, a magas életvonal iránti érzék, a kortárs igazi szeretete és egy bizonyos problémaérzékenység szükségesek ahhoz, hogy a tervező helyesen fogalmazza meg a feladatát. S hogy ezt a helyesen megfogalmazott feladatot helyesen is oldja meg, ahhoz teljesen benne kell élnie a feladatban, a kortársainak életében, az egész mai rohanásban - de viszont felette is kell lebegnie, hogy az áramlatok törvényszerűségét lássa és érezze. Morális erőt kell magában éreznie; tudnia kell, hogy amikor alkot, akkor értékes nyersanyagokat fog új életre szólítani, akkor munkáskezek és nagyszerű új gépek produkcióját fogja olyan új „mehrwert"-té fokozni, mely embertársainak szebbé és kényelmesebbé teszi az életét. Viszont gondadanság, felületesség, csiszolatlanság és a terv éretlensége irtózatos bosszút tud állni a tervezőn. Mindnyájunknak a legnagyobb respektussal kell lennünk az ipari munka megnemesítéséért folyó küzdelemben a tervező munkája iránt. Ez a munka kulturális értéket adhat, a kibontakozást az igazi emberi élet felé megkönnyítheti, de éppúgy pusztítást is vihet végbe nemcsak értékben, munkában, de lélekben is, olyan emberek lelkében, akik talmi és kulturátian használati tárgyakkal teli lakásokban élik le egész életüket - és ebben a nagyipar nívótlan képviselőin kívül kis részben a tervező is hibás. A mai tervező nem játékos csecsebecsék, díszecskék és dekoratív holmik tervezésére van hivatva. Ez az idő elmúlt, ezek az árúk olyanok, mint a felfedezők üveggyöngyei, mikért a vadak aranyat adtak! A mai iparművészeti iskolának éppen ezért, nézetem szerint, az volna a