Évezredek üzenete a láp világából, 1996

A Kis-Balaton-rekonstrukció és környezeti hatásai 9 állapítottak meg. Az 1888-ban kiadott zsilipkezelési szabályzat 0 és +95 cm-es tartományban engedi meg a vízszintingadozást. Előírja a tavaszvégi +20 és +50 cm-es tartományban „tartalék" víztömeg tarozását. A korszerűbb előírás csak úgy érvényesülhetett, hogy jelentősen emelték a leürítési kapacitást. Az 1893-ban üzembehelyezett új Sió-zsilip már 50 m7s-ra épült ki. Ily módon érthető, hogy a maximális vízszintingadozás az előírt tartományt meghaladta (1916-ban +187 cm, 1947ben +155 cm, 1922-23-ban -2 cm szélső értékek fordultak elő (Ligeti, 1974.). A levezető rendszer kapacitását napjainkig bővítették, így a legújabb zsilipkezelési szabályzat (1977.) már 30 cm-ben korlátozhatta a vízszintingadozást. A vízszintszabályzás (a vízszint csökkentése) természetesen a sekélyebb szélterületeken fokozottan éreztette hatását. A bottyáni révet a mocsarasodás miatt 1823-ban Balatonszentgyörgyre helyezték át. Töltésekkel szűkítették az öböl „nyakát", így a rév hossza végül csak 400 m körüli volt. Az aszály következtében tovább csökkent a vízszint, így 1837-ben megkezdődhetett az első híd építése is, aminek összes nyílása már csak 89 m (Sági, 1968.). A D-ről és É-ról már évezredek óta szűkülő öböl a 19. század első harmadának vízszintcsökkentései hatására elsekélyesedik, a Balaton törzsterületével egyre szűkebb sávban érintkezik. Jellege már nem igazán Balaton, így jelenik meg a terület jelölésére Beszédes József 1833-ban készült térképén a „Kis-Balaton" megnevezés (Zala Megyei Levéltár, TI 16). A Balaton csökkentett vízszintje lehetővé tette, hogy vízrendezési beavatkozásokkal a Kis-Balatont szegélyező - felszíni vízzel már nem állandóan borított - mocsarakat lecsapolják. Az 1829-ben alapított Zala Vízszabályzó Társulat Mekenye (a hídvégi szűkület felett!) és Kehida között építi ki a Zalát és készíti el a völgy csatornarendszerét. Az 1836 és 1866 között folyó munkálatok hatására a felszín ugyan 1-1,5 m-t süllyedt, de így is használható rét- és legelőművelésre, míg a kiemelkedő volt szigeteket szántóként művelték (Cholnoky, 1918.). A Kis-Balaton visszaduzzasztó hatásának megszüntetésére és a Balatonhídvég alatti szélterületek lecsapolásának biztosítására 1866-tól megkezdődik a Zala medrének kiépítése a mai torkolat (Fenékpuszta) felett is. Ennek fontos mozzanata 1886-ban a diási szűkület átvágása. 1895-re elkészül a Zala Fenékpuszta és Kehida közötti teljes szakasza. Még nincsenek töltései - csak a kiemelt iszapból alkotott, nem védőképes depóniák kísérik -, így árvizei és a Balatonon egyre ritkuló magasabb vízállásai ismételten elöntik a területet. Az 1921-ben alakult „Kis-Balaton Lecsapoló Társulat" célja már a Balaton vízszintje által lehetővé tett mértékig a KisBalaton minél nagyobb területének lecsapolása is. Elkészülnek a Zala és mellékágainak töltései. Ezzel a KisBalaton elveszti utolsó kapcsolatát a Zalával és a Balatonnal. Az 50-es évekre nyílt vízfelülete már csak 0,7 km

2

, ami az eutrofizáció hatására pár évtizeden belül töredékére csökken. Századunk második felére tehát a 18. században még több mint félszáz km

2 nyílt vízfelületű Balaton-öböl amit több mint 100 km

2 vízzel borított mocsár vett körül - eltűnt. Ami maradt, az 1952 óta védett „Kis-Balaton Természetvédelmi Terület", a maga 14 km

2 nagyságával és ezen belül az egyre csökkenő területű nyílt vízfelületű tavacskák. Hasonló nagyságú a természetvédelmi területtől D-re elterülő vidék, melyről a Balaton szabályozási vízszintjének emelése hatására még a primitív mezőgazdaság is kiszorult. Ez az összesen mintegy 30 km

2 nagyságú „természetközeli" állapotban lévő terület elsősorban madárvilága miatt rendkívül értékes maradt, de korlátai egyre szembetűnőbbé váltak. A nyílt víz visszaszorulásával a madarak tápláléka egyre kevesebb. A növényzet burjánzása a belső feltöltődést segítette, mind nagyobb területenjelentek meg a bokorfüzesek. Ez a folyamat egyirányúnak és visszafordíthatatlannak tűnt. Mesterséges vízpótlásra soha nem volt meg az anyagi fedezet. A 20. század embere a természet sokszínűségében rejtőző értékek felismerése után hajlamos elődeinek vízszabályzó tevékenységét teljes egészében elítélni. Elfelejtjük, hogy - a nálunk - a 18. századtól bekövetkező rohamos népességnövekedés és ezáltal a népességet ellátó termőterület relatív csökkenése még nem járt együtt az agrotechnika fejlődésével. Az intenzívebb hasznosítás helyett több élelmiszert csak a termőterületek növelésével lehetett előállítani. A Kis-Balaton környékén a lecsapolási munkák a Zala bal partján hozták a legjobb eredményt, ugyanis itt nem kíséri erózióra hajlamos dombsor a völgyet. így alakult ki a századunk közepéig korszerűnek mondható rét- és legelőgazdálkodás a Kis-Zala mentén és a Keszthely-Hévíz közötti lápon. A Zala jobb partján, a balatonhídvégi szűkület felett, az erózió által megmozgatott iszap a völggyel párhuzamos övárkokat feliszapolta. Ezek túlzott fenntartási igénye és az elaprózódott birtokok lassították a műszaki beavatkozásokat. Csak a völgy szélterületein alakult ki intenzívebb művelés, míg a völgy fenék hasznosítása esetleges volt. Balatonhídvég alatt, a Zala jobb partján, ugyancsak a birtokviszonyok és az itt húzódó megyehatár késleltette a vízrendezést, kivéve a mellékágak Kis-Balatontól kiágazó szűkebb völgyeit, ahol ugyancsak rét-legelőgazdálkodás folyt. A Kis-Balaton közvetlen környezetében nem hasznosított mocsári növényzet és a kevésbé értékes rét határa az időjárás függvényében évről-évre változott. A nagyüzemi mezőgazdaság megszervezése az ötvenes évek végén, a magyar mezőgazdaságot ismét a 18. századi dilemma elé állította. A nagyüzem kialakítása nem járt azonnal korszerűbb agrotechnikával, sőt időlegesen még a kisüzemi termelésnél is rosszabb eredményeket hozott. Ismét előtérbe került az extenzív fejlesztés. A politikai akarat újra vízrendezőket küldött a terű-