Horváth János: Rippl-Rónai emlékkönyv, 1995

nem említ meg a végrendeletében? Erre б azt felelte: Minek említselek meg Téged, hiszen Te — úgy, mint Guszti az enyém — Lazarine néni örököse vagy. A Györgyre tett megjegyzésemet válasz nélkül hagyta. A reám vonatkozó kívánsága később sem teljesült, és így apámnak tett ígérete csak ígéret maradt. Józsi bácsinak hozzám írt több levele és édesapámnak hozzá és Lazarine nénihez írt levelei igazolják, hogy ez volt a szándékuk. Ahogy közeledett a rossz idő, Józsi bácsi egyre gyengült. Kezelőorvosa, Dr. Meszlényi tanácsára — és mert Józsi bácsi sokat várt a szanatóriumi kezeléstől —, november 12-én férjem elvitte őt és Lazarine nénit Balatonfüredre a szanatóriumba. Ebben az időben segítségünkkel, de saját lábán ment fel az emeletre esténként lefeküdni. Sajnos az autóút nagyon kimerítette, de mikor férjem még aznap visszafordult a bérautóval, még teljesen tudatánál volt és tudott még járni. Nap-nap után telefonáltunk Füredre és kérdéseinkre, hogy van Józsi bácsi, Lazarine néni változatlanul azt felelte, hogy egyformán. Nyilván nem akart bennünket megijeszteni. November 22-én, egy hétfői nap délelőttjén a szanatórium főorvosa, Schmidt doktor keresett bennünket és azt mondotta, hogy miután ők nincsenek megfelelően felszerelve, vigyük Józsi bácsit fel Pestre. Mikor ezt a hírt közölte velem a férjem, nagyon megdöbbentem, rosszat sejtve; megkértem, hívja vissza a szanatóriumot és kérje meg a főorvost, mondja meg őszintén, van-e értelme, hogy kitegyük Józsi bácsit egy hosszú utazás fáradalmainak? Van-e remény, hogy felépüljön? Ekkor azt felelte, hogy állapota reménytelen és legjobb, ha hazavisszük. Máig sem értem, hogy miért nem küldték haza betegszállító kocsin? Másnap férjem ismét kocsira ült és elindult értük. Este nyolc óra körül vártam őket a hű Katicával, Ödön bácsi nevelt leányával, aki kijött a városból, hogy híreket halljon. H 8 Finom csirkebecsinálttal és rizspudinggal vártuk a kedves betegünket. Messze állt tőlünk a gondolat, hogy élő halottat fogunk viszontlátni. Már rég elmúlt 8 óra, 9 is, amikor végre 10 óra előtt valamivel láttuk a sötét téli éjszakában az autó reflektorának fénycsóváját. Katicával már nagyon nyugtalanok voltunk — féltünk, hogy a rossz, sáros úton elakadtak — így az öröm kitörésével fogadtuk a kocsi érkezését, de hamar elszállt a lelkendezesünk, mikor férjem sápadtan, megtörten kiszállt a sofőr mellől és halkan lepisszegett bennünket, nekem pedig azt mondotta, gyorsan szaladjak a vincellérért, hogy segítsen Józsi bácsit kiemelni és bevinni. Ekkor benéztem a kocsi belsejébe és láttam Lazarine nénit a kocsi sarkában kisírt szemekkel, sápadtan, ölében Józsi bácsi fejével, aki végig volt fektetve az ülésen. Csak annyit mondott: vessetek ágyat Józsi bácsinak az ebédlő díványán, hozzátok le az ágyneműjét, melegítsétek meg. Aznap senki sem nyúlt az ételhez. Józsi bácsit hárman levetkőztettük. Nehezen ment a dolog, mert alig volt már benne élet. Mint jellemző apróságot, megemlítem, hogy levetett mellényének zsebében egy rövid kis vörös ceruzát találtam, amelyet Füredre is magával vitt, hogy betegségében is rajzolhasson. A kis ceruzát ma is emlékképpen őrzöm. Utólag megemlítem, hogy férjem — legnagyobb megdöbbenésére — tolókocsiban találta a szanatóriumban Józsi bácsit és csak akkor tudta meg - mert Lazarine néni egyszer sem említette meg a telefonbeszélgetések alkalmával —, hogy odaérkezésük másnapján már újabb szélhűdés érte, amelynek következtében az egész baloldala megbénult. Beszélni sem tudott többé, de a legtragikusabbnak tűnt, hogy szemei teljesen bandzsák voltak, nem lehetett tudni, merre néz. Már előzőleg is történhetett a szemeivel baj, mert pl. mikor